Mit szeretnél tudni? A válasz itt van karnyújtásnyira, ebben a könyvben. Vagy egy másikban. Időben és térben szárnyalni, családi titkokat fürkészni, esetleg kulturális tabuk nyomába eredni, ikonikus alakok sikereit és kudarcait megfejteni? Semmi sem lehetetlen. Hála azoknak a szerzőknek, akik hagyták, hogy a szenvedélyük és a kíváncsiságuk nyomozásra, kutatásra és írásra ösztönözze őket, hogy aztán velünk is megoszthassák, mire jutottak. Újabb négy remek könyv, és ha mind kíváncsivá tett, akkor itt a remek alkalom, hiszen 3 megvásárolt könyv után a negyedik, ha úgy tetszik – a kíváncsiságod jutalma, kattints a teljes listáért ide.
Sal Endre: Mi, magyarok a századelőn – 51 szenvedélyes történet
(Libri Kiadó)
Sal Endrének már az első könyvét sem tudtuk letenni, amely kalandos sorsú hírességek, zsenik vagy éppen szélhámosok gyűjteménye, akikről talán nem is tudtuk, hogy magyar származásúak. Második kötetéről, a Mi, magyarok a századelőn címűről így vall a szerző: „Hosszú éveket szenteltem a korszak kutatásának, látni, megélni akartam azt a világot, amelyből csak egy-egy apró pillanatot adtak vissza a nagymamám féltve őrzött fényképei. Hallani akartam a fotókon látható kávéházak utánozhatatlan hangzavarát, a kávéskanalak koccanásától kezdve a dámák kacajáig. Ott akartam lenni a körúton, ahol az elegáns hintók között nagy feltűnést keltve felbukkan egy-egy automobil is, s a kifutófiú félve ugrik arrébb, mert ilyen motorszörnyet ő még nem látott. S ott akartam lenni a mulatókban, orfeumokban, ahol hajnalig szólt a zene és folyt a pezsgő, s lélekben grófok, meg nem értett költők és hamiskártyások asztalánál időztem.”
Szerencsére mi is ott lehetünk Sal Endrével ezekben a pillanatokban (ha érdekelnek a részletek, korábban már olvashattál történetet az igazi Nemecsekről), és rácsodálkozhatunk, hogy ezek az általa érezhetően szeretettel megidézett figurák – legyenek bár világhíres primadonnák vagy börtöntöltelékek – ugyanolyan hús-vér emberek, mint mi; dolgoznak, utaznak, sikerre áhítoznak, küzdenek, esetenként lopnak, csalnak, hazudnak, és végső soron ők is csak arra vágynak, mint mindenki: hogy szeressék őket.
„Százkoronásokat hamisított az egykori ismert ügyvéd”, „Mind a tizenhét palotáját elmulatta a vörös báróné”, „Miatta jött Budapestre Charlie Chaplin”, „Születésnapján végzett magával a szenvedélyes vadász”, „Ők voltak a magyar Rómeó és Júlia”: micsoda címek! Micsoda történetek!
És miközben a múltba nézünk, tükörbe is nézünk: íme, az ember.
Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete
(Park Kiadó, fordította: Király Kinga Júlia)
A San Giacomo dei Capritól indulva elmegyünk a piazza Medaglie d’orora, onnan lejjebb a via Suerezre és a via Salvator Rosára, aztán végigsétálunk a via Forián egészen a piazza Carlo III-ig, és így tovább… Végre ismét Nápoly!
Giovannát a kiskamaszkor önmarcangoló, a biztosnak hitt alapokat megkérdőjelező, testet-lelket próbára tevő időszakában ismerjük meg. Ebben az érzékeny, labilis, kihegyezett állapotban trafálja őt telibe egy véletlenül meghallott mondat, ami imádott apja szájából hangzik el, róla: „Tisztára olyan a pofája, mint Vittoriának!”
„Mintha széthasadt volna valami a testemben, tán ott, abban a pillanatban kellett volna kitenni a pontot a gyermekkor végére. Egy biztos, úgy éreztem magam, mintha egy apró szemcsékkel teli tartály lennék, ami szétnyílik hirtelen, és felfoghatatlan iramban kipergeti magából a tartalmát.” A lányt sokkolja a mondat. Akkor ő most szép, vagy sem? A szülei szeretik-e, vagy sem? És egyáltalán, milyen ez a Vittoria, akiről addig csak annyit tudott, hogy apja gyűlölt húga?
Innentől nincs megállás, működésbe lendül a jól ismert Ferrante-univerzum: Giovanna figyelni, nyomozni, kutatni kezd. Befeketített téglalapok a fényképeken, egy elveszett karkötő, egy zöld Cinquecento, fent és lent, elegancia és közönségesség, hazugság és igazság, szenvedély és eltéphetetlen kötelékek. És gyűlölet.
„Sűrűn bólogattam, belém fagyott a szusz. Néhány pillanatig a smink nélküli arcát bámultam, aztán elkaptam a szemem, és a padlóra meredtem. Vittoria olyan elviselhetetlenül szép volt, hogy muszáj volt csúnyának látni őt.” Miközben Giovanna egyre többet tud, kilép a gyerekkorból, és szertefoszlik az ártatlanság, úgy tűnik, sehol sem leli meg a biztonságot és a nyugalmat. Valahol mindenki hazudik? Ő maga miért lenne kivétel?
Szederkényi Olga: Irodalmi popikonok
(Helikon Kiadó)
Imádjuk a könyveket – a könyvekről szóló könyveket is. Esetünkben az írókról és az alkotás folyamatáról, az ikonikus művekről és arról, hogy vajon mi lehet az irodalmi siker titka. (Egyáltalán: mi a siker? A közönség szeretete? A szakma elismerése? Siker-e a harminc évvel későbbi méltatás?)
A sokoldalú szerző, Szederkényi Olga – akit eddig leginkább tudósítóként, riport- és dokumentumfilmesként és szerkesztőként ismerhettünk – 19 ikonikus alkotóról vagy műről beszélget két-két szakemberrel, akik között akad író, mesekutató, fordító vagy rajongói oldal alapítója is. Az izgalmas szerkezet az olvasó számára is lehetőséget ad arra, hogy újabb és újabb nézőpontokból közelítsen egy-egy életműhöz vagy alkotáshoz.
Női regények-e Agatha Christie művei? Nagy regényírónak számít-e Hemingway? Miért nem tud happy endet írni Anna Karenina és Vronszkij szerelme? Ki ihlette valójában Füst Milán művét, A feleségem történetét? Kiknek szánták gyűjteményüket a Grimm-fivérek?
Megannyi érdekfeszítő kérdés és válasz. Hadd idézzek csupán egyetlen gondolatot Erdan Şalikoğlutól, aki 2013-ban törökre fordította Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényét. Vajon miért? Fontos, hogy megismerjük egymás nézőpontját? „Ha valakit nem ismersz meg, akkor csak egy lehetőség áll előtted: a gyűlölet. Vagy gyűlölsz, vagy nem, de csak e kettő között választhatsz. A szeretetet nem választhatod. Ha már megismerted azt a valakit, akkor akár szeretheted is, vagy legalábbis van egy szeretethez vezető lehetőség. Ha akarod, azt választod.”
Frédéric Martel: A Vatikán kínos titkai – homoszexualitás, hatalmi játszmák, képmutatás
(Park Könyvkiadó, fordította: Gyárfás Vera és Moldvay Tamás)
„Nyílt titok? Vagy puszta szóbeszéd? Rágalom? Olyan vagyok, mint Szent Tamás: ahhoz, hogy higgyek, szükségem van a megbizonyosodásra.”
Több mint 30 országban folytatott nyomozás, több mint négyévnyi kutatás és írás, ebből havi egy hét Rómában, csaknem 1500 személyes interjú, egy 80 fős segítő csapat szervezőmunkája: ez áll ennek a könyvnek az 560 oldala mögött, és a csaknem 300 oldalnyi kiegészítő dokumentum mögött, ami helyhiány miatt már nem kerülhetett bele (de megtalálható a www.sodoma.fr oldalon).
A szerző nem kevesebbet állít, mint hogy a Vatikánban található a világ egyik legnépesebb homoszexuális közössége. Ő ezzel együtt nem az egyéni esetekről, a botrányokról akar írni, nem vádolni és megszégyeníteni akar – „éppenséggel úgy vélem, a homoszexuális papi létnek helyet kellene kapnia az elfogadott társadalmi státusok között”.
„Nem a kivételek érdekelnek, hanem a szisztéma, a működési modell, a »pattern«…” Frédéric Martel szerint e nélkül a sorvezető nélkül homályos marad a Vatikán és a katolikus egyház jelenkori története. Merthogy állítása alapján a teljesen elfogadott – sőt, már-már bátorított – homoszexuális gyakorlat és a vele szorosan összefonódó titoktartás áll a cölibátus, az óvszerhasználat egyházi tilalma, a szexuális visszaélések eltussolása, XVI. Benedek pápa lemondása, a klérus nőgyűlölete és a Ferenc pápa elleni áskálódások mögött is.
„Ezen a ponton megértjük Szodoma íratlan szabályát: ha a Vatikánhoz tartozol, jobb, ha tartod magad egy törvényhez, a »titoktartás törvényéhez«, miszerint tolerálnod kell a papok és püspökök homoszexualitását, adott esetben még ki is élvezheted, ám minden körülmények között titokban kell tartanod. A tolerancia együtt jár a diszkrécióval. Olyan ez, mint Al Pacino A keresztapában, soha nem kritizálhatod, soha nem hagyhatod cserben a »családodat«. »Don´t ever take sides against the family.«”
Mi is vonatkozik arra, aki „a parókiához tartozik”? A szerző 14 olyan szabályt fogalmaz meg, ami a rendszert működteti. Nyissuk csak ki ezt a szelencét, és mindent megtudunk. Szerencsénkre – megdöbbenésünkre – az excellenciás urak Martel megfogalmazása szerint kifejezetten „lepcsesszájúak”.
Hihetetlenül izgalmas, szövevényes, sokkoló és bizonyos értelemben lebilincselő ez a dosszié. Mint egy Dan Brown-krimi. Csak ez nem fikció.
Dudics Emese