Elena Ferrante rajongóinak piros betűs ünnepnap a mai. Ők hónapok óta várták, köszöntsön be az ősz, legyen végre szeptember elseje, hiszen ekkor már olvashatják magyarul A felnőttek hazug élete című regényt. Ahogy arról korábban már beszámoltunk, a nemzetközi, így a magyar kiadás premierjét is elnapolták a járványügyi helyzet miatt. Azóta azonban sok jó hír kárpótolt minket: kiderült, hogy a regény alapján sorozat készül, sőt 15 Ferrante-fordító, köztük Király Kinga Júlia is az anyanyelvén olvasott fel a készülő könyvből. Szeptember elseje van. A regény magyarul is megjelent. A fordító azonban mégsem pihen, ezt az írást küldte blogunknak.
Király Kinga Júlia írása a Nyugati tér blognak
Be kell vallanom, hogy valamilyen, ma már szégyenletes oknál fogva – nevezhetjük kulturális gőgnek, piperkőcségnek – tavaly augusztusig a Ferrante-életmű jobbára ismeretlen volt előttem. Pedig Nápoly örök szerelmeseként, pláne azután, hogy immár öt éve túl voltam Giambattista Basile Pentameron-fordításán (a szövegfolkloristák ezt tartják Európa első mesegyűjteményének), és sokáig úgy képzeltem, vaktérképen is eligazodom az ismeretlen belváros palotái, kerengői, sikátorai közt, haditudósításoktól a néprajzi periodikákon át a régi és kortárs irodalom apraját-nagyját igyekeztem begyűjteni, elolvasni. Valahányszor könyvekkel felpakolva hazajöttem Parthenopeából – imádom a város történelmi, magánhangzó-torlódásával is zsivajgást sejtető nevét! –, egy kiscserkész buzgalmával vetettem bele magam a trófeák szortírozásába, melyeknek – tényleg csak ritka kivételeket leszámítva – férfi szerzőjük volt. Tavaly nyáron sokáig egy szamizdatszerű kiadványt, Thomas Mann és a szintén nápolyi Benedetto Croce levelezését forgattam – benne a két férfiúnak jobbára arról a német és olasz létállapotokat firtató értekezéseivel, amelyekre ott és akkor nem reflektáltam volna szívesen. Félretettem. Sorra vettem elő a többit: katonai naplókat, történelmi és szociográfiai munkákat. Nem és nem. A hiányérzetemet, noha a szövegek már az első felütésnél szavatolták az irodalmi és/vagy tudományos igényességet, egyik sem tudta csillapítani.
Irtózatosan hiányzott belőlük Nápoly. Hogy csak a színes-szagos közhelyeket említsem: a sajgó-hivalkodó nyüzsgés, a bazsalikom- és sülttészta-illat, a hámló vakolatú házak ablakaiban mosolygó hajcsavarós nagymamák látványa, a makadámburkolat kemencemelege késő délután, a tenger- és szemétszagú sirokkó, a Vespák zümmögését túlharsogó csetepaték a körforgalomban, a feminista falfirkák pimaszsága, a házak oldalába ágyazott fülkék purgatórium-ábrázolása, a fenséges-félelmetes Vezúv látványa, a Vergilius-barlangját idéző bassók. Ezt a Várost tavaly augusztusig kevés olvasmány tudta visszaadni. A hely szelleme, egész pontosan a női jelenlét hiányzott – hiszen maga a Város is nőnemű! –, la Napoli dolce e gentile, az édes-kedves állandó jelző megtestesülése, amit a régi barokk szerzők, Giulio Cesare Cortese és Giambattista Basile a maguk cselédeposzaival (Vaiasseide) és tündérmeséivel (Pentameron) hol csipkelődő, hol negédes tónusban ábrázoltak, egyszersmind a nyámnyila alakokat maguk alá gyűrő erős, tettre kész asszonyok előtt is tisztelegve. Vagy ahogyan Pier Paolo Pasolini, Anna Maria Ortese, Antonella Cilento ír Nápolyról – utóbbi kettő nagyon hiányzik a magyar könyvpiacról –, mindezekből alig valamit adtak vissza az orcátlan felárral hazareptetett trófeáim.
Ekkor vettem meg az első Ferrante-könyvemet. Aztán mindjárt másnap a következőt, majd a következőt. Arra már nem emlékszem, hol jártam az életműben, arra viszont igen, hogy egy késő augusztusi délutánon felsóhajtottam: Ha én Ferrantét fordíthatnék!
Néhány hónap múltán – pedig azt a sóhajt rajtam kívül senki sem hallotta – Ferrantét fordítottam. A felnőttek hazug életét.
Mohón vetettem rá magam az előolvasásra, csakhogy a szövegbe olvadó átszellemült lebegést, amire az addigi Ferrante-élmény alapján joggal számíthattam, minduntalan felváltotta a fordítói feszengés: már az első oldalakon az elbeszélő magyar hangját kerestem, hogyan fogom megoldani, töprengtem, azt a túltökéletesített, az értelmiségi buborékban élők nyelvileg már-már sterilizált, érzelmi fegyelmezettségét, aminek az érzelemtolulások és a szerelmi költészet évezredes hagyománya – még ha paradox módon is – megágyaznak az eredetiben. Hiszen a hiánynak és az elhallgatásnak is van jelentése, ha amúgy pontosan tudjuk, ha az olvasóink is pontosan tudják, mi az, amit körültekintően elkerülünk. Van-e, maradt-e annyi érzelmi tartalék a magyar társadalomban, hogy ne holmi pipiskedő szövegmanírnak tűnjön, ha ezt a szöveget úgy, ahogy van: cakompakk – bűbájos és sejtelmes dialógusokkal – lefordítom. Mondom, ezek a kérdések foglalkoztattak az első bekezdéseknél, amikor a hetedik oldalon szabályosan berobbantak az érzelmek, igaz, egyelőre félelem, düh, kiszolgáltatottság formájában, de ennyi is bőven elég volt, hogy elaltassák a kételyeimet. Végérvényesen pedig akkor nyugodtam meg, amikor megláttam az alábbi jellemzést – valójában egy hosszabb tépelődésrészletet – amivel Giovanna Trada illeti Vittoria nénit. Nem mellesleg ekkor merült fel először, hogy ha fifikásan járok el, Vittoria néni mindannyiunk nénikéje lesz.
„Anyám viszont még a nevét sem merte a szájára venni, s oly körültekintően torkolta le férje kirohanásait, mintha attól tartana, hogy a néni, akárhol is tartózkodjék éppen, hírül veszi, öles léptekkel nekiiramodik, és a környező ispotályok minden nyavalyájával a nyomában – bármily hosszú vagy meredek az út – felcsörtet a San Giacomo dei Capri tetejére, felröpül a hatodik emeletre, szeméből buja, fekete villámokat lövellve ripityára zúzza a berendezést, és ha valaki netán ellenszegülne, lekever neki egy irdatlan nyaklevest.”
Ebben a mondatban – túl azon, hogy a nápolyi irodalmi hagyományok, jelesül Giambattista Basile munkássága előtti kalaplengetésnek tűnik – egy kimondatlan kérdéssel is szembesülünk: ugyan, miféle mesebeli szörnyűségeket tulajdonítunk egy másik embernek, ami elejét veszi a megismerésnek, és elvágja az illető személlyel való szövetséghez vezető utat.
A felnőttek hazug élete ugyanis számomra – bár felnövés-regényként aposztrofálják – elsősorban a női szövetség regénye. Ahogy egyre beljebb haladtam az olvasással, fordítással, végül pedig a korrektúrával, végképp megbizonyosodtam róla: a regénybeli hazug világon túl mindinkább a szövetségteremtésre irányuló küzdelem – a militáns, férfias zöngét, lám, a nyelvünkben hordjuk! – a tét. Sorellanza. Sisterhood. Nővériség. (A magyar változat szokatlansága sokat elárul önmagunkról és a környezetünkről.)
Szám szerint nyolc nő küzdelmét követhetjük – ha nem is végig – Nápoly különböző pontjain, akik utat keresnek önmagukhoz, a világhoz és egymáshoz, vagy épp a köztük húzódó út elsatírozásával teszik még hangsúlyosabbá a szövetség igényét. Nápoly különböző pontjain a Hétfájdalmas Szűzanyától az érinthetetlen nimfákon és szabadságharcosokon át a híres-hírhedt nápolyi kurtizánokig így vagy úgy minden helyi női archetípus felsorakozik. Mondhatnám, hogy ezeket a nőalakokat Giovanna Trada, az ő testében-lelkében lejátszódó folyamatok kötik össze, és részben igazam lenne. Ha viszont Ferrante szelíd unszolását megfogadva mélyebbre ásnék, inkább azt mondom: maga az ezerarcú, olykor hivalkodó, máskor lefátyolozott Nápoly, a nők városa fűzi össze, tereli szövetségbe a regény szereplőit.
S hogy ezt a nővériséget melyiküknek sikerül megvalósítani, az leginkább a rendelkezésükre álló eszköztáron múlik. Visszatérő kérdés ez Ferranténál – gondoljunk csak a Nápolyi regények Lilájára és Lenùjára. Ma úgy hiszem, Giovanna számára épp az a burokba zárt, túlszabályozott nyelvi készlet segít megtalálni az elsősorban önmagához, majd másokhoz vivő utat, ami az első oldalakon annyi kényelmetlen feszengést okozott.