Köztudomású, hogy 2022 augusztusában, amikor Salman Rushdie épp az üldözött írók helyzetéről szóló beszélgetésre készült, egy fiatal, félrevezetett muzulmán fiú, mullák könnyű prédája, a közönség szeme láttára tizenötször megszúrta. Az író a gyors és gondos orvosi beavatkozásnak hála túlélte a merényletet, bár a fél szeme világát így is elvesztette. De vajon miképpen jutottunk el idáig?
Az ezen a napon, 1947. június 19-én született, ma 77. születésnapját ünneplő Sir Ahmed Salman Rushdie indiai származású brit íróról olvashattok kétrészes portrét könyveinek fordítója jóvoltából.
Greskovits Endre portréja a Nyugati tér blogon
Rushdie Bombay városában született muzulmán, de ateista családban. Apja, aki csodálta ibn Rusdot – akit nyugaton Averroës néven ismernek –, a tizenkettedik századi, spanyol-arab córdobai filozófust, aki Sevilla kádija és Arisztotelész műveinek fordítója és elismert kommentátora volt, hosszú és cirkalmas örökölt nevét Rushdie-ra változtatta.
Fia – írta erről Rushdie a Joseph Anton című memoárjában – két évtizedig viselte a nevet, mire megértette, hogy apja, az iszlám igazi tudósa, akiből ugyanakkor teljességgel hiányzott a vallásos hit, azért választotta ezt, mert tisztelte ibn Rusdot, aki a maga korában élén állt annak a racionális érvelésnek, mely szembeszállt az iszlám szó szerint értelmezéseivel; és még húsz év eltelt, mire A sátáni versek miatt vívott csata annak a nyolcszáz esztendős érvelésnek a huszadik századi visszhangját megszólaltatta.
„Legalább – mondta magában, amikor kitört a vihar a feje fölött – a megfelelő névvel indulok ebbe a csatába.”
De ne szaladjunk előre. Hiszen a bombayi fiúnak még el kellett jutnia az írói pályáig.
Meg kellett küzdenie érte. Apja Rugby bennlakásos iskolájába íratta be a tizenhárom éves fiút, aki ott a három lehető legnagyobb hátránnyal indult: külföldi volt, okos, és nem jeleskedett a sportokban. Ebből következően boldogtalanul teltek iskolaévei, de sok nagyszerű tanár tanította, így a tudás könnyed megszerzésével kárpótolta magát.
A következő próbatétel az egyetem volt. Apja a cambridge-i King’s College-ba járt, és rábeszélte, hogy ő is oda iratkozzék be, holott ő – rossz középiskolai tapasztalatai miatt – nem akart visszamenni Angliába. Sőt, apja arról is meggyőzte, hogy közgazdaságtant tanuljon, bár ő történelmet akart. Az ifjú Rushdie-t az angol irodalom professzora, John Broadbent mentette meg azzal, hogy levelet írt apjának, amelyben közölte, hogy fia teljes mértékben alkalmatlan a közgazdasági tanulmányokra, ezért ha ehhez ragaszkodik, jobb lesz, ha kiveszi fiát az intézményből, hogy jusson hely másvalakinek. Apja visszavonulót fújt, és soha többé nem hozta szóba a közgazdaságtant.
Ott, Cambridge-ben talált rá későbbi nagy regénye, A sátáni versek témájára, amely annyi bajt hoz majd a fejére. Kiírták a Mohamed, az iszlám felemelkedése és a korai kalifátus című szemináriumot, amelyre azonban olyan kevesen jelentkeztek, hogy törölni is akarták. De a makacs, ifjú hallgató nem hagyta magát:
Apja fia volt, írta, istentelen, de lenyűgözték az istenek és a próféták. Terméke volt, legalábbis részben, Dél-Ázsia mélyen gyökerező muzulmán kultúrájának is, örököse a mogulok és elődeik művészeti, irodalmi és építészeti gazdagságának. Eltökélte magát, hogy tanulmányozni fogja ezt a témát.
1968-ban azonban, amikor végzett, még mindig tizenhárom év volt hátra az első nagy sikerig, Az éjfél gyermekeiig. Ez idő alatt egyfolytában írt – „elviselhetetlen mennyiségű szemetet” –, de valamiből meg is kellett élnie. Egy darabig munkanélküli-segélyt kapott – apja nagy felháborodására –, aztán reklámszövegeket írt, közben összehozott egy „halva született” regényt, beküldött egy Godot-utánérzéses tévéjátékot a BBC pályázatára, majd írt egy rossz, ezúttal Pynchon-stílusú regényt. Aztán megszületett és megjelent a Grímusz, amely Faríd ad-dín Attár A madarak tanácskozása című misztikus elbeszélő költeményének tudományos-fantasztikus feldolgozása volt, és bár lesújtóan rossz kritikákat kapott, már kitapintható volt benne a későbbi nagy Rushdie-művek számos ismertetőjegye, úgymint a mitológiai és vallási elemek bőkezű alkalmazása, a logikus építkezés, a rendkívüli szellemesség és a számtalan nyelvi lelemény.
És ekkor bevillant neki, hogy Bombayben volt egy osztálytársa, Szalím Merchant, aki 1947. augusztus 15-én éjfélkor született, abban a pillanatban, amikor India felszabadult a brit gyarmati uralom alól. (Ő maga nyolc héttel előbb jött a világra, apja viccelődött is ezzel: „Salman megszületett, és nyolc hétre rá a britek elmenekültek.”) Az osztálytársat és önmagát összegyúrva azonban már ott állt előtte az új, a nagy, a kirobbanó sikerű regény, Az éjfél gyermekei főszereplője, Szalím Szinai (családneve ibn Szína, azaz Avicenna nyomán). Rátalált hát végre a témájára – és nem mellesleg a hangjára is! De nem csak a sajátjára. A New York Times Book Review azt írta, hogy a regény „olyan, mintha egy kontinens rátalálna a hangjára”.
A történelem hatalmasan és meghitten, teremtve és pusztítva bezúdult a lapokra, és ő megértette, hogy eddig ez a dimenzió is hiányzott a munkájából. Képzettségénél fogva történész volt, és a történelem lényegének, ami nem más, mint megérteni, hogy az egyes életeket, közösségeket, nemzeteket és társadalmi osztályokat miképp formálják nagy erők, amelyeket időnként mégis feltartóztat az a képesség, mely megváltoztatja ezeknek az erőknek az irányát, az ő írásában fontos szerepet kell kapnia.
Az éjfél gyermekei 1981-ben jelent meg, és megkapta a Booker-díjat. (Sőt később a Bookerek Bookerét is, amely a Booker-díjas könyvek legjobbját illette.)
Ezután mindössze másfél évbe telt, hogy megírja a könyv párdarabját, a Szégyent, amely Pakisztánnal foglalkozik, és maró gúnnyal ábrázolja benne a korrupt és gátlástalan uralkodó osztályt (Benazír Bhuttót például – Falvay Mihály tolmácsolásában – csak Bádogbugyogós Szűzként emlegeti). Pakisztánban azon nyomban be is tiltották.
Hozzálátott a következő regényhez. Igen, A sátáni versekhez. Össze akarta kapcsolni Indiát és Pakisztánt azzal a nagyon más világgal, amelyben kamaszkora óta élt. Lassan állt össze benne a regény öt, hat, hét témából, köztük az egyetemen megismert hamis, azaz „sátáni” versekéből, amelyeket Gábriel arkangyal nyilatkoztatott ki a Híra-hegyen Mohamed prófétának. Eleinte nem tudta, miért akar ennyi mindent belegyömöszölni ebbe a könyvbe, de aztán úgy gondolta, hogy ezek a témák mind Gábriel arkangyal életéből valók:
Az angyalok szörnyű tetteket tudnak elkövetni az állítólag szent elvek szolgálatában, és nagyon is lehetséges együtt érezni Luciferrel, a lázadó angyallal, akinek a büntetése azért, mert felkelt Isten akaratának megalázóan zsarnoki hárfamuzsikája ellen, az lesz, hogy „csavargó, vándorló, bizonytalan helyzetbe kényszerül, nincs biztos lakhelye… semmilyen biztos helyen vagy térben nem vetheti meg a lábát”. Talán ez a hajléktalan, száműzött Sátán a mennyei patrónusa minden száműzöttnek, minden hajléktalannak, mindazoknak, akik elszakadtak a lakóhelyüktől, és félig így, félig úgy sodródni kényszerülnek, megfosztva a gyökeret verteknek attól a megnyugtató, határozott érzésétől, hogy szilárd talaj van a talpuk alatt. Jelenetek tehát az arkangyal és az arkördög életéből, és az ő rokonszenve inkább az ördögé, mert ahogy Blake mondta Miltonról, az igaz költő az ördög követője.
1988-ra készült el a művel. (Közben azért még írt egy nicaraguai útinaplót is A jaguár mosolya címmel.) Ősszel megjelent A sátáni versek, felkerült a Booker-díj rövid listájára, ugyanakkor Indiában betiltották. De a java még hátravolt. Megérkeztek az első halálos fenyegetések. A dél-afrikai kormány is betiltotta a könyvet. A kiadóját megfenyegették. Szaúd-Arábia következett a betiltással. A muzulmán világban és Angliában tüntetéseket tartottak a könyv ellen. A Viking irodáit bombarobbantással fenyegették. Bradfordban elégették a könyvét. Miközben égett, egy muzulmán vezető azt mondta a tömegnek: „Az iszlám maga a béke.” Ismerős?…
1989-ben, Bálint-napon Homejni ájatulláh kimondta Salman Rushdie-ra a fatvát.
A portrét folytatjuk. A második részt itt olvashatjátok el.