Az ezen a napon, 1947. június 19-én született, ma 77. születésnapját ünneplő Sir Ahmed Salman Rushdie indiai származású brit íróról olvashattok portrét könyveinek fordítója jóvoltából. Az első részben megtudhattuk, hogyan jutott az ifjú Rushdie Bombayből Cambridge-be, és hogyan indult írói karrierje, melynek első jelentős állomása az volt, hogy 1981-ben megkapta első Booker-díját Az éjfél gyermekei című regényéért. Ebben a második részben onnan folytatjuk, hogy A sátáni versek írójára 1989-ben, Bálint-napon Homejni ájatulláh kimondta a fatvát.
Greskovits Endre portréja a Nyugati tér blogon
Tekintettel a történtekre felajánlották Rushdie-nak a brit állam védelmét, és ő elfogadta.
Néhány napos rejtőzködésről beszéltek, amiből több mint tizenhárom év lett.
Saját maga és a testőrök érdekében álnevet kellett választania. Hosszas tépelődés után a Joseph Anton mellett döntött – két kedvenc írója, Joseph Conrad és Anton Pavlovics Csehov nevéből rakta össze, s a testőrök ettől fogva csak „Joe”-nak szólították. Ez már nem tetszett neki annyira, de beletörődött.
Éveken át tartó bujkálás következett, újabb és újabb lakások, sokszor egy-két naponta és mindig a testőrökkel (még a külföldi útjai során is, köztük az 1998-as budapesti látogatásán, amikor megkapta a Budapest Nagydíjat).
Eleinte nem is tudta, mihez kezdjen magával, és jobb híján könyvkritikákat írt. Aztán egy nap Zafar fia megkérdezte tőle: „papa, mi van a könyvemmel?” – ő ugyanis megígérte a fiúnak, hogy ír neki egy könyvet. Ebből született a Hárún és a mesék tengere, amellyel visszatért az irodalomhoz. A könyv Szómadéva Kathá-szarit-szágara, azaz a Mesefolyamok óceánja című művén alapult, és nemcsak a nyelv és a némaság háborúját, hanem a szabadság és zsarnokság paraboláját is ábrázolta.
Még 1982-ben ellátogatott a kéralai Kocsin városába, ahová sok zsidó menekült, amikor a tizenötödik század végén a mórokkal együtt elűzték őket Hispániából. Ebből támadt az új regény ötlete, amely A mór utolsó sóhaja címmel jelenik majd meg, s miközben ezen dolgozott, régi novelláiból és újonnan írtakból gyűjteményt állított össze. A Kelet, Nyugat című kötetbe három keleti, három nyugati témájú novella került, s utolsó részét régi vesszőparipája, a saját bőrén is többször megtapasztalt kulturális átmenetről szóló novellák képezték. E két könyvvel végre sikerült kitörnie írói válságából.
Miközben a fatva A sátáni versek kiadóit és fordítóit sem kímélte – a japán fordítót Tokióban halálra késelték, az olaszt megverték és megszúrták Milánóban, a norvég kiadó súlyosan megsebesült, amikor oslói háza előtt meglőtték, Törökországban felgyújtottak egy hotelt, mert a török fordító ott szállt meg –, ő az írás segítségével igyekezett megszabadulni a félelemtől. A mór utolsó sóhajának főhőse, a „Mór” kétszeres sebességgel öregszik. Ő, illetve általa a szerző így beszélt a félelemről:
Elárulok egy titkot a félelemről: kizárólagosságra tör. Mindent akar vagy semmit. Vagy, mint minden kíméletlen zsarnok, ostoba, elvakító mindenhatósággal uralkodik az ember életén, vagy, amikor legyőzzük, hatalma semmivé foszlik. És egy másik titok: a félelemmel szembeni forradalomnak, e cifra zsarnok megbuktatásának többé-kevésbé semmi köze nincs a „bátorsághoz”. Valami sokkal egyszerűbb dolog váltja ki: az az elemi igény, hogy kibéküljünk az életünkkel. Én azért hagytam fel a félelemmel, mert ha földi létem korlátozott, másodperceket sem pazarolhattam rettegésre.
Ez a könyv is számos díjat kapott, de ő már máshol tartott. Új regényen törte a fejét, a Talpa alatt a földön, amely Orpheuszt és Eurüdikét rocksztárként, a modern világ isteneiként jelenítette meg, és végigvezette az olvasót a rocktörténelem nagy évtizedein is. A könyv címéből Bono írt számot.
Aztán éles fordulat következett: 2000-ben, tízévnyi bujkálás után New Yorkba költözött. Ahol nem vigyázott rá senki, és úgy tűnt, erre nincs is szükség. Írói horizontja viszont kitágult. Olyannyira, hogy Fúriadüh címmel írt is egy regényt a megérkezéséről. Pedig akkor már dolgozott a Sálímár bohóc című könyvén, de az új környezet ezt egy időre háttérbe szorította. A szeptember 11-i terrortámadás épp a könyv megjelenésekor sújtotta a várost, így Rushdie talán utolsóként ábrázolta a „békebeli” New Yorkot.
2004-től 2006-ig a Pen America elnökeként tevékenykedett, ekkor alapította meg többekkel együtt a New York-i PEN World Voices irodalmi fesztivált, mert úgy gondolták, egy ilyen rendezvény fájóan hiányzott eddig a világvárosból.
Közben megírta a Sálímár bohócot, amellyel visszatért jól ismert világainak egyikébe, Kasmírba, ahol gyermekkori nyarait töltötte. Ennek a műnek a középpontjában kasmíri vándorszínészek állnak, s természetesen a kasmíri politikai helyzet kíméletlensége és kegyetlensége, ami miatt ezek a vándorszínészek egyszer talán majd eldobják kellékkardjaikat, és az iszlámista dzsihád pusztító fegyvereit veszik a kezükbe. És még valami. Ezt írta az ellene elkövetett merényletről szóló, most megjelent Kés című könyvében:
…húsz évvel ezelőtt a Sálímár bohóc című regény egyetlen képből született, amelyet nem bírtam kiverni a fejemből, egy földön fekvő halott képéből, aki mellett ott áll a gyilkosa véres késsel a kezében. Kezdetben mindössze ennyim volt: a véres tett. Csak később értettem meg, hogy ki a két férfi, és mi a történetük. Amikor most erre gondolok, beleremegek. Általában nem próféciaként gondolok a könyveimre. Életemben gyűlt már meg bajom prófétákkal, és nem pályázom erre az állásra.
2007-ben a királynő lovaggá ütötte, amit a muzulmán világ megjósolható módon nagy felháborodással ítélt el.
2008-ban jelent meg A firenzei varázslónő, amelyben ismét Kelet és Nyugat találkozik. Akbar nagymogul udvarában játszódik a történet, ahová egy ifjú utazó érkezik, aki azt állítja, ő egy elveszett hercegnő fia, aki varázserővel bír. Ebben a műben Rushdie ismét történészként volt elemében, pompásan ábrázolta Akbar művészetektől pezsgő udvarát és egyik kedvenc városát, Firenzét, ahol ösztöndíjasként maga is megfordult.
2010-ben lerótta tartozását a másik fiának, Milannak, aki már régen nyaggatta azzal, hogy ha Zafarnak írt könyvet, neki miért nem. Így született a Luka és az Élet Tüze, amelynek főhőse lehetetlennek tűnő feladatra vállalkozik: ki akarja menteni apját a halál karmai közül.
Két évre rá megjelent a Joseph Anton című memoár, amelyről már szóltunk itt, sőt, idéztünk is belőle bőséggel. A visszaemlékezés akkor ér véget, amikor Rushdie-val Angliában a testőrök közlik, hogy mivel már jócskán lecsökkent a „fenyegetési szintje”, nem nyújtanak tovább védelmet neki. Azzal sarkon fordultak, és távoztak.
A már említett Fúriadühvel vette kezdetét Rushdie „amerikai” regényeinek sorozata. 2015-ben jelent meg a Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka, ami nem más, mint ezeregy éjszaka, csak más mértékegységben kifejezve. (Az Ezeregyéjszaka a keleti meseirodalom alapműveként szintén Rushdie nagy kedvencei közé tartozik.) E műben káosz uralkodik a földön. A nagy vihar után emberek emelkednek a levegőbe, mintha megszűnne a tömegvonzás, hasadékok nyílnak az emberek meg a dzsinnek világa közt, és dzsinnek áramlanak át rajtuk, mert uralmuk alá akarják hajtani a földet. Mr. Geronimónak, a két lábbal a földön álló kertésznek látogatója érkezik: Dunjá, a dzsinn hercegnő, aki régi szerelmét, a nyolcszáz évvel ezelőtt élt filozófust, ibn Rusdot látja a férfiban – helyben vagyunk –, s ezért a világok háborújában az emberek oldalára áll.
A 2017-ben publikált A Golden-ház a New York-i elit szatirikus ábrázolása, egyben egy – természetesen Indiából érkezett – bevándorlócsalád tragikus története, amelynek titkait a filmrendezői ambíciókat dédelgető ifjú René igyekszik megfejteni. Ő csak megfigyelő akar lenni – akár egy háborús övezetben dolgozó fényképész, aki nem vesz részt a harcokban –, de élete kezd ezer szálon összefonódni a családéval. És persze a regény annak az Amerikának is a látlelete, amely egy kegyetlenül törtető, narcisztikus bohócot választott meg elnökének.
A Quichotte-ban (2019) Rushdie egy mai amerikai Don Quijote életét mutatja be, a fellegekben járó volt gyógyszerügynökét, aki nyugdíjas életét jobbára a televízió előtt tölti. Az ő Dulcineája tévésztár, és hogy méltóvá váljon szerelmére, Quichotte – képzelt fiával, Sanchóval – lovagi útra indul egy olyan világban, ahol mintha maga az anyag és az idő is foszladozni kezdene. Quichotte halála közeleg, és ő azt az őrült reményt dédelgeti, hogy egy párhuzamos világban talán tovább élhet – csak valahogy át kell jutnia oda.
Rushdie tizenötödik regénye, a magyarul hamarosan megjelenő Diadalváros a tizennegyediktől a tizenhatodik századig virágzó dél-indiai Vidzsajanagari Birodalomba vezeti el olvasóját, de természetesen ebből sem hiányozhat az európai szál. De erről nem árulunk el többet…
A Rushdie-regények mellett mindenképpen szót kell ejtenünk még a szerző számos szellemes és lényeglátó esszéjéről is, amelyekben mindig kiállt az üldözöttek és az elnyomottak mellett, és nem csupán azért, mert vallási fanatikusok és mullokrata zsarnokok őt is üldözik. Belső erkölcsi késztetés ez, amelynek számtalan alkalommal tanúbizonyságát adta. Ízelítőt kap e tanulmányokból a magyar olvasóközönség Az igazság nyelvei című kötetből, amely Rushdie 2003-tól 2020-ig született esszéit gyűjtötte egybe.
Ezt a lenyűgöző életművet akarta lezárni egyszer s mindenkorra az aljas támadás, amelynek elkövetője mindössze pár oldalt olvasott Rushdie-tól, zavart elméjében csupán egy YouTube-videó alapján ítélte őt „képmutatónak”. Ma már tudjuk, hogy – a szerző és mindannyiunk nagy szerencséjére – nem járt sikerrel.
Végezetül álljon itt, amit Rushdie a saját fegyveréről mond: