Salman Rushdie-t legújabb regényéről, az angolul 2019-ben megjelent és a Booker-díj rövid listájára is felkerült Quichotte-ról is kérdeztük. Három ártatlan kérdésnek indult, amit a szerzőhöz intéztünk, de Rushdie magával ragadó válaszai alapján akár most azonnal újra nekilátnánk az életműnek.
– A Kurt Vonnegutról tartott előadásában azt írja, reméli, hogy az Amerika és Mexikó határán épített fal egy üzenet a tralfamadoriaknak, és az a jelentése: „Segítség”. Nos, ha a tralfamadoriak nem segítenek, akkor Ön szerint miben bízhatunk mégis?
– Nem hiszem, hogy valaha is segítséget kapunk majd a Tralfamadorról, sokkal inkább magunkon kell segítenünk valahogy. Az Egyesült Államokban romokban hever a demokrácia, rengeteg támadás érte az elmúlt majdnem négy évben, ráadásul a legmagasabb helyről. Attól tartok, ha ezt a következő választáson nem korrigáljuk, akkor az amerikai demokrácia végérvényesen megsemmisül. Még nincs veszve semmi, november 3-án – akár tralfamadori segítséggel – változtathatunk ezen. Egy kicsit persze mindenki fél, hogy megint az történik, ami 2016-ban, amikor Hilary Clinton győzelmét vártuk. A közvélemény-kutatások is ezt jósolták, mégis máshogy alakult. Most ugyanez a helyzet, az előzetes eredmények erőteljesen Trump ellen szólnak, mégis mindenki szkeptikusabb. Az világosan látszik, hogy ha ma lennének a választások, Trump veszítene, de addig azért még van legalább 97 nap. Nyernünk kell, ennyire egyszerű, meg kell nyerni a választást, hogy ennek a kormányzatnak vége legyen. Nem vagyok nagy jóstehetség, legutóbb is azt hittem, Trump veszíteni fog, szóval nem biztos, hogy engem kell erről megkérdezni, de úgy érzem, az ország mostanra nagyon kimerült – és ráadásnak itt van még a koronavírus is –; rendkívüli mértékben megterheli az emberek mindennapjait a Trump-kurzus, ahogy folyamatosan, nap mint nap arrogáns támadást intéz mindennel szemben. Valóságos vízesésként zúdul a kormány szájából a sok hazugság. A The New York Times egyik munkatársa vette a fáradságot, és a Trump-kormány húszezer hazugságát számolta össze. A négyéves ciklus még le sem telt, és nagyjából ezerkétszáz napra máris húszezer hazugság jut. Szerintem az emberek belefáradtak ebbe, legyenek akár konzervatívak, akár progresszívek. Amikor Joe Biden gyógyulásról és összefogásról, az ország újraegyesítéséről beszél, sokakban ott van a remény, és nem csak a baloldalon. Tökéletes példa erre a júliusban elhunyt kongresszusi képviselő, John Lewis esete, akinek hatnapos washingtoni ravatalát Biden az elsők között kereste fel, hogy lerója tiszteletét az 1986 óta sorozatban megválasztott, nagy köztiszteletnek örvendő politikus előtt, míg Trump nyilvánosan közölte, ő biztosan nem fogja meglátogatni. Pedig kevés olyan politikust találni manapság, aki annyi mindent tett életében, mint Lewis, aki ennyire megérdemelné a megbecsülést és a tiszteletet. Sokan csak a Kongresszus lelkiismereteként emlegették, elvitathatatlan a jelentősége, tulajdonképpen Martin Luther King és John Kennedy generációjának utolsó alakja volt. Trump ezzel a kegyetlen és bárdolatlan elutasítással megmutatta, csak még tovább akarja fokozni az ország megosztottságát, és éppen ez az, amit szerintem Biden szeretne helyrehozni. Szóval én csakugyan abban reménykedem, hogy a gyógyulás folyamata november 4-én végre megindul. Máskülönben itt már tényleg csak a tralfamadoriak segíthetnek.
– Új regényében, a Quichotte-ban van egy sci-fi cselekményszál is. Ezt tekintsük írói játéknak, vagy ön szerint érdemes komolyan venni az alternatív univerzumok létezésének lehetőségét?
– Ez egy nagyon izgalmas kérdés. Három évvel ezelőtt Neil De Grasse Tyson, a New York-i planetárium vezetője meghívott a podcastjába. A beszélgetés végén ez a tudós ember azt mondta, hogy eddig ő kérdezett, most pedig rajtam a sor, ha szeretnék, kérdezzek tőle bármit. Már akkor a Quichotte járt a fejemben, így a párhuzamos univerzumokról kezdtem kérdezni. A tudományos fantasztikum, vagyis a sci-fi ugye régóta játszik az alternatív világok gondolatával, de vajon a tudomány hogyan vélekedik minderről? Azt felelte, több olyan teória is létezik, amely hajlik arra, hogy vannak párhuzamos univerzumok. A mi valóságunknak számtalan egyéb változata létezhet. Sőt egyesek szerint, amíg a mi univerzumunk tágul, addig egy másik zsugorodik, és ez a folyamat akár meg is fordulhat. A kvantumfizikusok szerint is létezhet egymás mellett több univerzum. Szóval még a végén kiderül, hogy abban, amit egész életemben tudományos fantasztikumnak gondoltam, a tudósok is hisznek. Tehát a párhuzamos valóság szerintem ma valamiféle társadalmi realizmus.
– 1975-ben jelent meg az első regénye, a Grímusz. Az elmúlt években publikált írásait olvasva az embernek az az érzése, még mindig ugyanazzal az élvezettel ír, mint 45 évvel ezelőtt. Mi az, amit az írásban az első perctől fogva mindmáig a legjobban szeret?
– Valóban régóta írok. Egyfelől semmi máshoz nem értek. Úgy értem, vannak, akik hegedülnek, vagy van tehetségük a sporthoz, de mellette máshoz is értenek. Gyakran gondolok arra, hogy ők milyen szerencsések, mint például Günter Grass, aki az írás mellett jelentős vizuális művész is volt, hogy milyen jó lehet, ha valaki több dologban is kimagaslót tud alkotni. Nekem nincs más, én ezt kaptam, ezért ezt csinálom, írok. Sokan beszéltek már arról, mennyire borzalmas tud lenni az írás, és gyakran tényleg szörnyű teher. Szerintem a világ legnehezebb dolga, közben mégis felemelőbb bármi másnál. Amíg úgy érzem, hogy van mondanivalóm, addig meg fogom próbálni szavakba önteni. Persze mindig bennem van a félelem, hogy ez lesz életem utolsó könyve. Főleg azért, mert az írás nagyon sokat kivesz az emberből, gyakran olyan mélyre ások magamban, hogy a végén úgy érzem, teljesen elfogytam. A Quichotte után különösen úgy éreztem, hogy istenem, most aztán tényleg mindent kiírtam magamból. Ilyenkor persze elégedett is vagyok, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, közben pedig előfordul, hogy úgy tűnik, a bennem lévő üresség nem tud újra megtelni, de eddig még mindig újratöltődött. Egy író mindig meg akarja változtatni a világot, és közben ő maga is megváltozik. Ez a kettős átalakulás pedig új dolgok felé tereli a figyelmemet, és új mondanivalóval tölt fel. Gyakran tekintek a könyveimre úgy, mint életem különböző szakaszainak – mondjuk, minden 2–3–4–5 évemnek – lenyomataira.
Az interjú a Könyves Magazin segítségével valósulhatott meg, az ő interjújukat itt olvashatjátok el.