Harmincöt esztendővel ezelőtt, 1989. február 14-én, alig fél évvel azután, hogy megjelent Salman Rushdie negyedik regénye, A sátáni versek, Irán legfőbb vallási-politikai vezetője, Ruholláh Homeini ajatollah arról értesítette a világ „bátor muszlimjait”, hogy halálra ítélte a könyv szerzőjét, valamint annak fordítóit és kiadóit is. Mint mondta, a gyilkosságo(ka)t haladéktalanul végre kell hajtani, hogy soha többé senki ne merészelje megsérteni az iszlámot. Az irodalmi élet – és nyomában a köznyelv – új fogalommal gazdagodott: fatva. A szó hamar önálló életre kelt, és kis idő múlva már szinte mindenki abban a jelentésben használta, mint „muszlim vallási vezető által hozott rendelkezés” vagy „kiátkozás”. Sőt nem ritkán egyenesen a „halálos ítélet” szinonimájaként értelmezték.
Nemes Krisztián írása a Nyugati tér blogon
De mit is jelent valójában e muszlim jogtudományi fogalom? A fatva egy nem kötelező erejű jogi vélemény, ajánlás, iránymutatás, ha úgy tetszik: életvezetési tanácsadás, amelyet egy jogtudós (mufti) ad olyan kérdésekben, amelyekben a kérdező kevésbé jártas vagy bizonytalan. Ha valakinek nem tetszik a válasz, megkérdezhet egy másik jogtudóst is, aki könnyen lehet, hogy egészen másként vélekedik majd a témáról. A muszlimok nem csupán apró-cseprő, hétköznapi ügyekben kérhetik ki egy jogtudós véleményét: az iszlám egyik legfontosabb vallásjogi tekintélye, Ali Goma’a, Egyiptom korábbi főmuftija például 2006-ban fatvát adott ki egy Észak-Afrikában igen elterjedt és a nyugati közvélemény által élesen elítélt gyakorlatról, a női nemi szerv rituális megcsonkításáról, és annak a véleményének adott hangot, hogy ezt a rítust nem lenne szabad elvégezni. Hogy Afrika muszlimjai megfogadták-e a tanácsát, az más kérdés.
Azt hiszem, már ennyiből is nyilvánvaló, hogy Homeini felhívása a gyilkosságokra a muszlimok saját jogi kategóriái és hagyományai alapján sem lehetett fatva. Sem tartalmilag, sem formailag. Akkor hát mi volt? Ezen a ponton joggal vethetné fel bárki, hogy ennek a kérdésnek nincs különösebb jelentősége, hiszen a parancs elhangzott, Rushdie élete valós veszélybe került (erről az időszakról szól Joseph Anton című memoárja), japán fordítóját megölték, olasz fordítóját és norvég kiadóját életveszélyesen megsebesítették, és a verdikt állítólag szerepet játszott az úgynevezett sivasi vérengzésben is, melynek során 37 író és zenész lelte halálát a törökországi Sivas városában, miután szélsőséges csoportok rájuk gyújtották a szállodájukat.
A kérdés azonban mégiscsak több egyszerű jelentéstani akadékoskodásnál. Homeini megnyilatkozása után ugyanis komoly közéleti vita bontakozott ki azzal kapcsolatban, hogy vajon meddig mehet el egy irodalmi mű, sérthet-e vallási érzékenységeket. Mind az írót elítélő, mind az őt védelmükbe vevő megnyilatkozások alapként fogadták el a tézist, miszerint Rushdie regénye komoly kihívást jelent az iszlám közösség számára. Míg ez előbbiek blaszfémiával és aposztáziával (hitehagyással) vádolták őt, addig utóbbiak azzal érveltek, hogy egy műalkotásnak joga van megkérdőjelezni akár vallási dogmákat is. Csakhogy éppen a fatva előbb említett, kifejezetten pluralista és nyitott koncepciója mutat rá arra, hogy a muszlimok többsége vallási kérdésekben sem „érzékenyebb” más vallások híveinél. Azaz Homeini felhívásának és a Rushdie-val szembeni gyilkos indulatnak nem sok köze van a hagyományos értelemben vett valláshoz. Annál több az autoriter politikához, amely mindig és mindenhol korlátozni igyekszik a művészet szabadságát, és a legtöbb helyen kéz a kézben jár a vallási fundamentalizmussal és az erőszakos tudatlansággal. A Homeini által meghozott halálos ítélet tehát végső soron nem volt más, mint egy autokrata vezető bornírt támadása a művészet ellen, amely lényegét tekintve nem különbözött a nácik könyvégetésétől vagy a tálibok szoborrombolásától. Ráadásul nem kis részben személyes sértettség is motiválhatta, hiszen A sátáni versek egyik részlete félreismerhetetlenül kifigurázza az iráni vallási vezető alakját.
Hogy a Rushdie-ügy voltaképpen Homeini politikai akciója volt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Nedim Gürsel török író Allah lányai című 2008-as regénye töredékannyi figyelmet sem kapott az „érzékeny muszlimok” részéről, pedig a könyv szintén a sátáni versek témáját dolgozza fel, és nagyobb világnyelvekre lefordították.
A Rushdie-ügy a kétezres években jutott viszonylagos nyugvópontra, amikor az író másodszor is hazát váltott, New Yorkba költözött, és úgy döntött, felhagy a bujkálással. Egyre-másra születtek az új regényei (Sálímár bohóc, A firenzei varázslónő , A Golden ház, Quichotte), Rushdie pedig az irodalmi– és közéletben is egyre aktívabb szerepet vállalt. PEN World Voices néven nemzetközi irodalmi fesztivált szervezett New Yorkban, és létrehozta az International Cities of Refuge Network elnevezésű programot, amely a hazájukban politikai okokból üldözött íróknak nyújt menedéket szerte a világon. Mindez, ha úgy tetszik, Rushdie politikai válasza volt az autoriter, művészetellenes rendszerek kihívására, amelynek maga is áldozata volt évtizedekig.
2022. augusztus 12-én éppen ez utóbbi missziójáról készült rövid beszédet tartani a New York állam északi részén található Chautauquában, amikor egy New Jersey-i illetőségű, amerikai születésű fiatalember a színpadra rohant, és egymás után tizenötször kést döfött az íróba. Rushdie csodával határos módon túlélte a támadást, de maradandó sérüléseket szenvedett, többek között jobb szemére megvakult, és bal kezét sem tudja többé ugyanúgy mozgatni, mint korábban. A múlt visszatért.
Ennek a támadásnak, valamint az utána következő felépülésnek és lelki rekreációnak a krónikája a Kés című kötet (melynek magyar kiadása – Greskovits Endre fordításában – áprilisban jelenik meg a Helikon Kiadó gondozásában). Rushdie Az igazság nyelvei című esszégyűjtemény néhány írásához hasonlóan ebben a könyvében is amellett érvel, hogy A sátáni versek kiváltotta gyűlölethullámnak (amelynek ezek szerint mind a mai napig akadnak aktív hívei) vajmi kevés köze van vallási-teológiai kérdésekhez, annál több a gyilkos ideológiák szolgálatába álló szellemi sötétséghez. Rushdie a kötetben támadóját – akinek egyszer sem írja le a nevét – „Gyagyásnak” (később egyszerűen „Gy.”-nek) nevezi, és a könyv egyik csúcspontja, amikor gondolatban elképzel vele egy hosszú beszélgetést.
Vajon létrejöhet-e párbeszéd az egyetemes művészet normáit szem előtt tartó író és a barbár sötétségből késsel támadó merénylője között?
A kérdés talán költői. Ám a könyvben leírt fiktív dialógus arról tanúskodik, hogy Rushdie továbbra is rendületlenül hisz benne: az irodalom, a művészet lehet az egyetlen eszköz, amellyel szembeszállhatunk a világban mind jobban terjedő elnyomással és ostobasággal. Ahogy az egyik helyen fogalmaz: „Ha megírom, akkor birtokba veszem a történteket, uralmat szerzek fölöttük, a magamévá teszem őket, és elutasítom, hogy egyszerű áldozat legyek.”
