A Booker-díj története
Vasárnap adták át az idei Booker-díjat, ami kétségkívül az angol nyelvű világ egyik legfontosabb irodalmi elismerése. A rangos kitüntetéssel immár több mint ötven éve jutalmazzák a legkiemelkedőbb prózai alkotásokat, irányt mutatnak a szakmának, miközben jelentős olvasótábort toboroznak a szerzőknek is. Idén az ír Paul Lynch regényét, a Prophet Songot díjazta a zsűri. A Booker-díj alapításának története korántsem mindennapi: érinti többek között James Bondot és a dél-amerikai Guyana cukorültetvényeit is.
A DÍJAK DÍJA
Ha az Egyesült Királyságban földobunk valamit, az biztosan egy irodalmi díjra esik le. Másképp fogalmazva: igen magas az egy főre eső irodalmi elismerések száma. Nem csoda, hiszen csak általános értelemben vett irodalmi díjból mintegy tizennégyet tartanak számon (például a British Book Awardsot vagy az Orwell Prize-t), míg kifejezetten fikció, azaz széppróza kategóriában újabb tizennégy díjat osztanak ki évente a szigetországban. További öt elismerés jár az első regénynek, tizenhét különböző kitüntetéssel díjazzák a költészetet, és akkor még nem számoltuk a szórakoztató irodalom, a krimi, a spekulatív fikció, a történelmi regény, a gyerekkönyv, valamint a non fiction, vagyis a tudományos szövegek kategóriájában kiosztott elismeréseket. A közel kilencven, különböző irodalmi díj tehát még a hatvanhétmilliós Egyesült Királyságban is jelentősnek számít. Ha kacérkodnánk a gondolattal, hogy Angliában komplett írói egzisztenciák épülnek irodalmi díjakra, valószínűleg nem tévednénk nagyot.
A Booker-díjat, melyet Díjeső rovatunkban most tárgyalunk, minden évben a zsűri által legjobbnak ítélt, az Egyesült Királyságban vagy Írországban megjelent, hosszú próza formában írt szövegnek ítélik oda.
A Nielsen Book 2020-as és 2021-es nemzetközi felmérése alapján, a könyvkiadók, a szerzők, a könyvkereskedők, valamint a média képviselői szerint is (az amerikai Pulitzer-díj mellett) a Booker-díj a legfontosabb irodalmi kitüntetés a világon.
Az angliai díjak listáján szorosan követi a 2022-ben megszűnt Costa-díj, a British Book Awards és a kifejezetten női szerzőkre összpontosító Women’s Prize for Fiction. Ha tehát az elismerések is kaphatnak elismerést, a listát biztos a Booker-díj vezeti.
Ami a támogatás anyagi hátterét illeti, a díj nyertese ötvenezer fontot, mai értékén mintegy huszonkétmillió forintot kap, a további hat, szűkített listára kerülő szerző pedig fejenként kétezer-ötszáz font pénzjutalmat vihet haza. És ha az így sem csekély pénzjutalom önmagában nem volna elég: a győztes kihirdetését követően a díjazott könyv eladásai drámaian megugranak – már ha van abban bármi drámai, hogy az ember végre értelmezhető mennyiségű pénzt keres a könyveivel.
A Booker-díj nyerteseinek kiválasztása az úgynevezett „tanácsadó bizottság” megalakításával kezdődik, melyben egy író, két könyvkiadó, egy irodalmi ügynök, egy könyvkereskedő, egy könyvtáros, valamint a Booker-díj Alapítvány által kijelölt elnök vesz részt. Ezt követően a tanácsadó bizottság kijelöli az ötfős zsűrit, melynek tagsága minden évben változik. A bírákat vezető irodalomkritikusok, írók, akadémikusok és közéleti személyiségek közül választják ki. A győztest rendszerint egy hivatalos vacsorán hirdetik ki a londoni Guildhallban.
A Booker-díjra a könyveket a kiadók terjesztik elő, szerzők és irodalmi ügynökök nem javasolhatnak címeket. Eredetileg minden kiadó fejenként csak két könyvvel nevezhetett, de 2014 óta a javasolt címek száma attól függ, hogy az adott könyvkiadónak az azt megelőző években hány címe került föl a hosszú listára. A korábbi díjazottak új könyveit az előterjesztésnél automatikusan figyelembe veszik.
A zsűri évente megközelítőleg százötven cím közül választja ki a győztest.
RABSZOLGATARTÓKBÓL LETT IRODALOMPÁRTOLÓK
Az első Booker-díjat 1969-ben ítélték oda P. H. Newbynek a Something to Answer For című regényéért. Az alapítóknak nem titkolt célja volt, hogy föllendítsék a kortárs angol nyelvű szépirodalom népszerűségét és a róla folytatott diskurzust, valamint hogy fölvegyék a versenyt a francia Goncourt-díjjal, és így a széppróza az anglofon kultúrában is a franciához hasonló jelentőséget nyerjen.
A díj megálmodói Tom Maschler és Graham C. Greene könyvkiadók voltak, akik 1969-ben a Booker, McConnell nevű, élelmiszer-nagykereskedéssel foglalkozó óriásvállalat támogatásával valósították meg tervüket. De akárcsak a Nobel-díj kapcsán, a Booker-díj létrehozása körül is enyhén szólva sok az ellentmondás.
Mielőtt azt hinnénk, hogy a Booker-díj a könyvek iránti csillapíthatatlan rajongásról kapta a nevét, érdemes szembenézni a szomorú valósággal: a díj névadója, George Booker olvasás helyett más időtöltésnek hódolt: rabszolgákat dolgoztatott a gyapotültetvényeken. A díj megalapítását támogató Booker, McConnell vállalat egykori tulajdonosa ugyanis a tizenkilencedik században rabszolgatartó és gyapotültetvény-tulajdonos volt Demerarában, a Dél-Amerika északi partvonalán található, angol Guyanában, ahol többek között egy élelmiszer-szállításra szakosodott hajózási társaságot is működtetett, és megközelítőleg kétszáz rabszolga dolgozott neki. George-nak és a testvérének, Josiasnak számos ültetvényben voltak üzleti érdekeltségei, ám első számú importcikkük a gyarmatokról származó cukor volt. Ezért nevezik ma is a Booker-díj egykori szponzorait „sugar daddy”-knek. A vállalat később túladott hajóin, és a termékek hazai forgalmazására, illetve szállítására specializálódott. Nem meglepő, hogy a Booker Group a mai napig az Egyesült Királyság legnagyobb élelmiszer-nagykereskedése.
De az alapításhoz szükséges anyagiak előteremtéséhez Ian Fleming brit író, James Bond karakterének megteremtője is hozzájárult. Fleming 1964-es halála előtt ugyanis eladta a világszerte ismert könyveiből származó jogdíjak ötvenegy százalékát John (’Jock’) Campbellnek, a Booker akkori, új igazgatójának, aki mellesleg jó barátja és hűséges golfpartnere is volt. Campbell, aki nem bánta volna, ha rövid úton fátylat borítanak a cég cukorkereskedő múltjára, ebből a pénzből alapította meg a vállalat „szerzői részlegét”, mely később olyan neves írók könyveinek jogait is megvásárolta, mint Agatha Christie vagy Harold Pinter.
A meglehetősen ellentmondásos múltú díj korábban három különböző néven volt ismert. 1969-től 2001-ig Booker Prize for Fictionnek, míg 2002-től 2019-ig Man Booker Prize-nak hívták, a szponzor – Man Group – előtti tisztelgésként. 2002 óta a Booker-díj Alapítványnak már nincs pénzügyi kapcsolata az exrabszolgatartó Booker Csoporttal, mivel a vállalat azóta nem finanszírozza a díjat. 2002-ben a fő támogató a Man Group lett egészen 2019-ig, amikor a cég bejelentette, a jövőben nem kívánja tovább támogatni az irodalmi elismerést, így azóta egy független jótékonysági alapítvány, a Crankstart finanszírozza a Booker-díjat.
Bizonyára az egykori gyarmatosítók kitüntető figyelmének köszönhető az is, hogy a díjat 1967-es alapításakor kizárólag az egykori Commonwealth, vagyis a Brit Nemzetközösség tagjai, továbbá Írország és Dél-Afrika (később Zimbabwe) állampolgárai vehették át. Kellett hozzá némi egészséges történelmi bűntudat, de 2014-ben az elismerést végre kiterjesztették bármely angol nyelven írt és Nagy-Britanniában megjelent regényre, ez pedig megnyitotta az utat az amerikai szerzők előtt is.
A közelmúltban olyan felvetések is elhangzottak, melyek szerint az amerikai szerzőknek nincs helyük a Booker-díjért folytatott versenyben, mert jelenlétük olyan marginalizált hangokat is elnyom, amelyekre a díj eredeti szándéka szerint fel kívánta hívni a figyelmet. A Booker csapata azonban úgy véli, hogy a szabálymódosítás óta a zsűri a legkevésbé sem volt elfogult az amerikaiak javára, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy
számos híres, amerikai író, köztük Donna Tartt, Don DeLillo, vagy épp Jonathan Franzen még a hosszú listára sem került föl.
A Booker-díj archívumának 1968-tól az Oxford Brookes Egyetemi Könyvtár ad otthont. Az archívum sokféle anyagot gyűjtött és gyűjt össze: itt őrzik a díj adminisztratív dokumentumait, beleértve a levelezéseket, a reklámanyagokat, a hosszú és a rövid listák másolatait, az ülések jegyzőkönyveit, fényképeket és az olyan, díjakkal kapcsolatos dokumentumokat, mint a vacsorák meghívólevelei, a vendéglisták és az ülésrendek. Bizonyos dokumentumokra akár tíz-húsz éves titkosítás is vonatkozhat.
NYERTESEK, AKIKET A FILMVÁSZONRÓL IS ISMERÜNK
A díj eddigi nyertesei közül a magyar olvasók számára is ismerős lehet A legyek urát is jegyző William Golding, aki 1980-ban Rites of Passage című regényével érdemelte ki a rangos elismerést. Vagy az 1981-es győztes indiai-angol író, Salman Rushdie, aki Az éjfél gyermekei című könyvével került a lista élére.
Egy másik, hazánkban is közkedvelt írónő, Alice Munro A kolduslány című műve 1980-ban csak a szűkített listáig jutott ugyan, ám azóta is az egyetlen novellagyűjtemény, amely szerepelt rajta. A dél-afrikai J. M. Coetzee két alkalommal is hazavihette a kitüntetést: először 1983-ban Michael K élete és kora című művéért, majd 1999-ben, a Magyarországon Mundruczó Kornél által színházban is bemutatott Szégyen című, megrázó erejű regényéért. Kazuo Ishiguro 1989-es elismerése Napok romjai című munkájának szólt, melyből Emma Thompson és Anthony Hopkins főszereplésével James Ivory nagy sikerű filmet is forgatott. Érdekes fun fact, hogy 1993-ban a zsűritagok közül ketten is távozással fenyegetőztek, mikor Irvine Welsh Trainspottingja felkerült a hosszú listára. A regényt, melyből később az emblematikus mozifilm is készült Ewan McGregorral, a tiltakozásnak köszönhetően végül kivették a névsorból, ezt követően azonban komoly kritikai elismerésben részesült, és Welsh regényét ma már remekműnek tartják.
A magyar olvasók által szintén nagyra értékelt Margaret Atwood, A Szolgálólány meséje világhírű kanadai szerzője, szintén két alkalommal nyerte el a rangos kitüntetést: először 2000-ben A vak bérgyilkosért, majd 2019-ben a Testamentumok című munkájáért. Atwood második díját a brit Bernardine Evaristóval megosztva vehette át. Evaristo győzelme volt az első alkalom, hogy a Bookert fekete nőnek ítélték, míg Atwood a maga hetvenkilenc évével a valaha volt legidősebb győztesnek számít.
A BIRODALOMNAK VISSZAVÁGNAK
A Booker-díj jelölési és díjazási gyakorlata, valamint maga a „legjobb könyv” alapkoncepciója is, melyet néhány „irodalmi bennfentes” ítél meg, az elmúlt évtizedek során sokak számára tűnt aggályosnak. Részben erre a jelenségre reagálva alapította a The Guardian a „Nem-Booker-díjat”, melyet nem egy elit zsűri döntése, hanem az olvasók voksai alapján osztanak ki évente.
A Booker-díjjal kapcsolatban posztkoloniális kritikai hangokat is hallani, szerintük a korábban díjazott könyvek jelentős hányada tematizálja az Angol Birodalom örökségét, és egyértelmű birodalmi nosztalgiát táplál, miközben a gyarmatokon kifejtett angol befolyás nem járt tökéletes sikerrel: a megszállók nem tudták a saját képükre formálni a leigázott népek kultúráját, ám mélyreható és maradandó nyomot hagytak. Azonban lassan kialakul az egészséges egyensúly, a Booker-díjasok között egyre gyakrabban jelennek meg az egykori angol gyarmatokról származó szerzők, ez pedig reálisan tükrözi a megváltozott erőviszonyokat, és képviseli a „birodalom utáni” kultúrát.
Vannak, akik tényleg komolyan gondolják a Booker-díj elleni posztkoloniális kritikát. John Berger brit, marxista író, a díj 1972-es győztese ötvenezer fontos pénzjutalmának felét fölajánlotta a brit Fekete Párduc Mozgalomnak. 1972. november 23-án a Café Royalban elhangzott beszédében, melyben a McConnell vállalat cukorimportőr múltja ellen tiltakozott, Berger így fogalmazott: „A díjak ösztönzőleg hatnak. Így egy díj alapvető kulturális értéke attól függ, hogy mire ösztönöz. Ha egy díj csak a konformitást erősíti, az csupán a sikert garantálja a szó hagyományos értelmében. Ha viszont ösztönzi a gondolati függetlenséget, akkor ösztönzi az alternatívák keresésének vágyát is. Nagyon leegyszerűsítve: arra ösztönzi az embereket, hogy kérdéseket tegyenek fel (…).”
1980-ban Anthony Burgess Földi hatalmak című könyve versenyzett William Golding Rites of Passage című regényével. A zsűri mindössze harminc perccel a díjátadó kezdete előtt hozta meg a döntést, és végül Goldingnak ítélték a díjat. Mindkét regényt egészen az eredményhirdetésig esélyesnek találta a közvélemény, így a két vezető író „irodalmi csatáját” címlapon hozták az újságok, hiszen Burgess megtagadta a díjátadón való részvételt, mivel előzetesen nem közölték vele, hogy ő nyert-e.
A díjak visszautasításának huszadik századi hullámát minden bizonnyal Jean-Paul Sartre emblematikus tiltakozása indította el, mikor 1964-ben lemondott az irodalmi Nobel-díjról. 1968-ban Robert Bly, amerikai költő ajánlotta fel a Nemzeti Könyvdíjért kapott jutalmát a vietnámi háborúval szembeni ellenállás támogatására. Ezt követte Berger 1972-es forradalmi gesztusa, majd Marlon Brando 1973-as kiállása, aki úgy bojkottálta az Oscar-gálát, hogy maga helyett egy indián nőt delegált a díj átvételére.
A KISTESTVÉR: A NEMZETKÖZI BOOKER-DÍJ
A Booker-díj mellett 2005-ben létrehoztak egy testvérdíjat is, a Nemzetközi Booker-díjat, amelynek célja, hogy támogassa a nemzetközi szépirodalom angolra fordítását, valamint a külföldi szerzők megismertetését az angol közönséggel. A díjra a világ bármely élő írója jogosult, akinek a műve az Egyesült Királyságban vagy Írországban, angol nyelven megjelent. Az elismerést egyetlen regénynek vagy novellagyűjteménynek ítélik oda évente, és az ötvenezer font értékű pénzjutalom egyenlő arányban oszlik meg a nyertes regény szerzője és fordítója között, továbbá minden szűkített listára került szerző és fordító kétezer-ötszáz font jutalomban részesül. A Nemzetközi Booker-díjat (mely a fent említett okokból Man Booker International Prize néven indult) kezdetben kétévente adták át, és eredetileg az sem volt kikötés, hogy a nevezett könyvet az angoltól eltérő nyelven írják. A Man Booker International Prize első nyertesei között tehát így szerepelhet Alice Munro, Lydia Davis, Philip Roth és Krasznahorkai László is.