Az irodalmi Nobel-díj rövid, hányatott története
A Nobel-díjat, melyet Alfred Nobel, svéd vegyész, mérnök és iparos végakaratából hoztak létre, először 1901-ben adták át. Azóta a világ egyik legrangosabb kitüntetésévé vált. Több mint százhúsz éves fennállása óta azonban a díjat minden pompa és csillogás ellenére sem kerülték el a botrányok. Megkérdőjelezhető nyertesek, politikai elfogultság, eurocentrizmus: csak néhány azok közül a vádak közül, melyek a fontos kitüntetés kapcsán felmerültek.
A Nobel-díj eddigi történetét a legkevésbé sem nevezhetjük unalmasnak. Az első, nagy port kavaró eset már a díj megalapítása előtt megtörtént. Miután Alfred Nobel 1894-ben megvásárolta a Bofors cég vas- és acélmalmát, egy csapásra befolyásos fegyvergyárossá vált. Meglehetősen ironikus, hogy a világ egyik legrangosabb, többek között a békéért tett erőfeszítéseket elismerő díja egy lőszer- és bombakereskedő nevéhez fűződik, ugyanis számos robbanóanyag, így a dinamit feltalálását is Nobelnek köszönhetjük. Nem csoda, hogy a hatalmas vagyont fölhalmozó iparos tevékenységét már életében is komoly kritika övezte. Az egyik ilyen visszajelzés azonban sorsfordító jelentőségű volt számára.
Nem gyakori, hogy az ember saját nekrológját olvassa az újságban.
Nobellel viszont épp ez történt, mikor 1888-ban kezébe került a Le Figaro című francia lap, mely az iparos halálírhíréről tudósított az alábbi címmel: „A halál kereskedője meghalt”. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy nem Alfred, hanem testvére, Ludvig hunyt el, így a gyászjelentés a valós hírnél nyolc évvel korábban érkezett. A cikk olyannyira felkavarta Nobelt, hogy mélyen elgondolkodott rajta, hogyan is emlékszik majd rá az utókor, és ennek fényében megváltoztatta végrendeletét.
Alfred Nobel 1896. december 10-én, 63 éves korában hunyt el, összvagyonának 94%-át, mintegy 31 millió svéd koronát (mai értékén körülbelül egymilliárd-szásznyolcvanmillió forintot) hagyott örökül a Nobel-díj megalapítására. Az 1895-ös, meglehetősen szűkszavú végrendelete szerint az elismerést azoknak ítélik oda, „akik a megelőző évben a legnagyobb szolgálatot tették az emberiségnek”. A rendkívüli hagyatékot öt különböző díj alapítására használták fel, melyeket a fizika, a kémia, az élettan vagy az orvostudomány, az irodalom, valamint a béke területén osztanak ki. A Nobel-békedíjat „annak a személynek, aki a legtöbbet, illetve a legjobbat tette a nemzetek közötti barátság ügyéért, az állandó hadseregek megszüntetéséért, illetve csökkentéséért, a békekongresszusok megrendezéséért és elősegítéséért”.
A díjátadó ünnepségekre évente kerül sor. Minden díjazott egy aranyérmet, egy oklevelet, valamint jelentős pénzjutalmat kap. A Nobel-díj összege jelenleg kilencmillió svéd korona, ami körülbelül háromszázharmincmillió forint.
Egy díjat nem lehet háromnál több személy között megosztani, kivétel ez alól a Nobel-békedíj, melyet egyszerre több szervezet is kaphat. Az elismerést nem ítélhetik oda posztumusz, de átadják akkor is, ha valaki a díj kihirdetése utáni időszakban, a díjátadó ceremónia előtt elhunyt.
Az 1901-ben útnak indított Nobel-díjat, illetve az 1969-ben létrejött közgazdasági Nobel-emlékdíjat eddig összesen hatszázkilenc alkalommal osztották ki, kilencszázhetvenöt személynek és huszonöt szervezetnek. Közülük öt személy és két szervezet a díjat egynél többször is megkapta. Az elismerést máig a különböző szakterületeken elérhető legrangosabb díjnak tekintik.
A díjak átadásának megszervezésére 1900. június 29-én létrehozták a Nobel Alapítványt, melynek feladata a vagyon kezelése és a Nobel-díjak pénzügyeinek és adminisztrációjának irányítása. Az alapítvány azonban nem vesz részt a díjazottak kiválasztásában. Erre a feladatra a Nobel-bizottság hivatott, melynek első tagszervezeteit röviddel a végrendelet 1897. áprilisi jóváhagyása után nevezték ki. A Nobel-díjra jelölés évről évre a szakmai szervezetek vezetői, akadémikusok, tudósok felkérése alapján történik. Irodalmi Nobel-díjra például nem szervezetek, hanem személyek: akadémikusok, egyetemi tanárok, szerzői szervezetek elnökei jelölhetik pályatársaikat. A Nobel-bizottság körülbelül háromezer, saját szakterületén kiemelkedő akadémikusnak küldi ki a jelölési űrlapokat a díjak átadása előtti év szeptemberében, melyek alapján nagyjából háromszáz lehetséges díjazottat jelölnek ki. A jelölteket nem nevezik meg nyilvánosan, és azt sem közlik velük, hogy fontolóra veszik díjazásukat. A jelölésre vonatkozó valamennyi dokumentumot az odaítélésétől számított ötven évre titkosítják.
A díjakat odaítélő szervezetek a következők: a Svéd Királyi Tudományos Akadémia – a kémia, a fizika és a közgazdaságtan területén, a Karolinska Intézet Nobel-közgyűlése az élettan és az orvostudomány területén, a Svéd Akadémia az irodalom, valamint a Norvég Nobel-bizottság a békedíj kategóriájában. Miután a Nobel Alapítvány létrejött, a Nobel-bizottságok elkezdték gyűjteni a jelöléseket az első, 1901-ben odaítélendő alapító díjra.
A világ első Nobel-díjának átadásakor, fizika kategóriában, Wilhelm Röntgen volt a győztes, aki a kitüntetést a röntgensugarak felfedezéséért kapta.
A Nobel-díj körül számos ellentmondás, egyet nem értés és botrány ütötte fel a fejét, nem meglepő módon a leggyakrabban az irodalmi és a békedíj körül. Az egyik legkülönösebb eset az volt, mikor 1939 januárjában, három nappal Chamberlain jelölése után
Erik Brandt svéd parlamenti képviselő és szociáldemokrata levelet küldött a norvég Nobel-bizottságnak, melyben Adolf Hitler német kancellárt jelölte békedíjra,
amiért Ausztria erőszakmentes annektálásával, valamint honfitársainak felszabadításával a Szudéta-vidéken egy lépéssel közelebb került az európai, sőt, a világbékéhez. A jelölést Brandt persze viccnek szánta, de látszólag senki más nem szórakozott rajta jól. Ezzel szemben Joszif Sztálin 1945-ös és 1948-as jelölését többen is igen komolyan gondolták.
Egy másik rendkívül vitatott Nobel-békedíjat a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) vezetőjének, Jasszer Arafatnak ítélték oda 1994-ben, megosztva az izraeli Jichak Rabinnal és Shimon Peresszel, a Palesztina és Izrael közötti békefolyamat szerves részét képező Oslói Megállapodáson végzett munkájukért. Érthető módon sok kritikus kifogásolta, hogy míg Arafat a Fatah vezetője volt, a PFSZ csoport terrorcselekményeket követett el.
Az irodalmi Nobel-díj
Az irodalmi Nobel-díj kapcsán gyakran merülnek föl olyan vádak, miszerint a döntéshozók politikailag elfogultak, figyelmen kívül hagyják a díjra érdemesebb jelölteket, vagy hogy eurocentristák.
A díj körül már 1901-ben, a megalakulás évében parázs viták pattantak ki, mikor a Svéd Akadémia Sully Prudhomme költőnek ítélte az első irodalmi Nobel-díjat. A döntés ellen egy negyvenkét svéd íróból, művészből és irodalomkritikusból álló csoport hevesen tiltakozott, lévén, hogy mindenki Lev Tolsztoj kitüntetésére számított. Az egyik aláíró, Burton Feldman nyíltan kritizálta a döntést, ugyanis Prudhomme-ot közepes költőnek tartotta, és véleménye szerint az akadémia ítéletét csak az magyarázhatta, hogy legtöbb tagjuk a viktoriánus irodalom híve volt.
A Nobel-bizottság az idők során számos jelentős szerzőt figyelmen kívül hagyott, feltehetőleg politikai vagy egyéb, irodalmon kívüli okokból. De a nobeli végrendelet irodalomra vonatkozó szakaszának nehezen dekódolható többértelműsége is közrejátszhatott abban, hogy az elismerés odaítélésekor figyelembe vett esztétikai és ideológiai szempontok a mai napig nem világosak. Nobel úgy fogalmazott, hogy annak jár az irodalmi elismerés, aki „eszmei értelemben a legjobbat alkotta”. Ez egyfelől rendkívül ködös kritérium, másfelől idejétmúlt. Horace Engdahl, a Svéd Akadémia tagja és egykori első embere a Magyar Narancsnak adott interjújában elmondta, hogy a 60-as évek óta nem is követik ezt a „sokféleképpen magyarázható nobeli idealizmust”.
A fenti okok mellett Svédország Oroszországgal szembeni történelmi ellenszenve lehetett az oka annak, hogy Lev Tolsztojt 1902 és 1906 között minden évben jelölték a díjra, ám egyszer sem kapta meg, ahogy egy másik nagy orosz szerző, Anton Csehov sem vehette át az elismerést. Az első világháború alatt, valamint szorosan azt követően a Nobel-bizottság a semlegesség politikáját követte: előnyben részesítette a nem harcoló országok íróit. Hasonló okokból Jorge Luis Borges argentin írót is többször jelölték a díjra, de egy alkalommal sem részesült az elismerésben. Edwin Williamson, Borges életrajzírója szerint, az akadémia döntését az argentin és chilei jobboldali katonai diktátorok, többek között Pinochet Borges általi támogatása befolyásolhatta. Míg más, a baloldali diktatúrákat nyíltan támogató íróknak, például a Sztálint pártoló Jean-Paul Sartre-nak és Pablo Nerudának, vagy a Fidel Castrót éltető Gabriel García Márqueznek odaítélték a kitüntetést.
Igen meglepő tehát, hogy az ír James Joyce-t, a francia Marcel Proustot vagy Émile Zolát, az orosz Lev Tolsztojt és Anton Csehovot, az orosz–amerikai Vladimir Nabokovot, a cseh–német Franz Kafkát, az argentin Jorge Luis Borges-t, a norvég Henrik Ibsent, az angol Virginia Woolfot vagy George Orwellt, az amerikai Mark Twaint, W. H. Audent, Philip Rothot vagy épp John Updike-ot sosem honorálták a rangos elismeréssel.
R. K. Narayan, jelentős indiai író, aki többek között a híres indiai eposzok, a Rámájána és a Mahábhárata rövidített változatairól ismert, szintén nem érdemelte ki az irodalmi Nobelt, mivel írásai számos kritikus szerint túl egyszerűek és könnyen olvashatóak, nem igényelnek különösebb erőfeszítést a befogadó részéről. Az eurocentrizmus, vagyis az európai szerzőkre, és különösen a svédekre való összpontosítás érthető módon egyre erősödő kritika tárgyává vált. Vitathatatlan tény ugyanis, hogy az irodalmi Nobel-díjasok többsége európai. Ahogy Horace Engdahl, az akadémia egykori titkára megjegyezte: „Európa még mindig az irodalmi világ középpontja”. Az USA-val kapcsolatosan pedig úgy fogalmazott, hogy túlságosan elszigetelt, nem fordítanak le elég művet angolra, és nem igazán vesznek részt az irodalom nagy párbeszédében. 2009-ben Engdahl helyettese, Peter Englund szintén elismerte a válogatás eurocentrikus elfogultságát, mondván: „Azt hiszem, hajlamosak vagyunk könnyebben kapcsolódni az Európában írott irodalomhoz és az európai hagyományokhoz.”