A Goncourt-díj története
Franciaországban 1500-ra (!) tehető az irodalmi díjak száma. A legrégebbi és a legtekintélyesebb közülük a francia irodalmi élet ritmusát meghatározó Goncourt-díj, amelyért óriási versengés folyik a könyvkiadók között. Odaítélése az utóbbi években Magyarországon is érdeklődést vált ki: az elmúlt másfél évtizedben díjazott tizenöt regényből már tizenkettőt kiadtak magyarul is. Szeptemberben jelent meg nálunk a 2021-es nyertes Mohamed Mbougar Sarr Az emberek legtitkosabb emlékezete című regénye, és az idei októberi Margó Fesztiválon már több százan álltak sorba, hogy dedikáltassák a fiatal szenegáli íróval a könyvét. Idén november 3-án jelentették be, hogy a 120. Goncourt-díjat Brigitte Giraud kapta Gyorsan élni című regényéért. Az elődök között olyan nevek szerepelnek, mint Marcel Proust (1919), André Malraux (1933), Maurice Druon (1948), Robert Merle (1949), Simone de Beauvoir (1954), Patrick Modiano (1978), Marguerite Duras (1984).
Pataki Pál írása a Nyugati tér blognak
A Goncourt-fivérek
A díj neve a Goncourt-fivérek emlékét őrzi. Edmond de Goncourt (1822–1896) és öccse, Jules de Goncourt (1830–1870) 1834-ben elvesztették apjukat, és attól kezdve Edmond mindig is apai felelősséget érzett Jules iránt. Anyjuk halála után, 1848-ban otthagyta könyvelői állását, összeköltözött testvérével, akivel úgy döntöttek, hogy az irodalomnak szentelik életüket, és emellett régiségekkel foglalkoznak (ami igen jövedelmezőnek bizonyult).
Mindent közösen csináltak, 1851 decemberétől kezdve folyamatosan naplót írtak a párizsi művészeti és társasági életről, naponta feljegyezték találkozóikat, a híreket, mindazt, amit hallottak, láttak, olvastak aznap, kendőzetlenül ábrázolva kortársaikat.
Együtt írtak regényeket, Zolát megelőzve ők írtak először az alsó társadalmi osztály életét ábrázoló művet: a Germinie Lacerteux (1865) előszava a naturalizmus első manifesztumának tekinthető. (A regény Bajomi Lázár Endre fordításában 1968-ban jelent meg magyarul.)
A Goncourt-fivérek központi alakjai lettek Párizs irodalmi, művészeti életének, szoros barátságban álltak Flaubert-rel, az ott élő Turgenyevvel, Maupassant-nal. Újra akarták éleszteni a 18. század irodalmi szalonjainak hangulatát, vasárnaponként irodalmi szalont tartottak 16. kerületi otthonukban, ahol gyakori vendég volt – többek között – Zola és Rodin.
1867-ben született meg az a gondolatuk, hogy létrehoznak egy olyan Irodalmi Társaságot, amelynek keretében írók részvételével rendeznek ebédeket, és amely minden évben kitüntet egy regényírót, ezzel ellensúlyozva a hivatalos Francia Akadémia hatalmát, amely akkor regényírót még nem fogadott tagjai közé. Olyan nagyságokat sem, mint Balzac vagy Flaubert. Ezért is kapta a későbbiekben ez az Irodalmi Társaság a Goncourt Akadémia nevet. Jules 1870-ben meghalt, de Edmond az írás mellett nem adta fel közös terveiket sem. Naplójukat egyedül folytatta élete végéig. Egy idő után úgy döntött, hogy kiadja a hatalmas anyag egy részét: 1887 és 1896 között kilenc kötetet jelentetett meg, Journal des Goncourt, Mémoires de la vie littéraire címmel. (Az egész naplót tartalmazó teljes kiadás csak 1960-ban látott napvilágot a Flammarion kiadónál négy kötetben, összesen 5000 oldalon.) A másik nagy közös tervüket illetően részletesen kidolgozta az Irodalmi Társaság és az általa odaítélt irodalmi díj működésének szabályait.
A Goncourt Akadémiának nevezett Irodalmi Társaság és a Goncourt-díj megszületése és működése
1896-ban meghalt Edmond Goncourt. Testamentumában úgy rendelkezett, hogy minden vagyonát az Irodalmi Társaság létrehozására és az évente kiadandó irodalmi díj megalapítására és örökös fenntartására fordítsák.
Akarata szerint az 5000 frankos díjat az adott évben olyan francia nyelven írt, legjobb fikciós prózai műnek kell odaítélni, amit frankofon könyvkiadó jelentetett meg.
A díj odaítéléséről szavazó Társaságnak tíz tagja volt (Edmond Goncourt hetet meg is nevezett közülük), akik kizárólag irodalommal foglalkozhattak, és őket ezért a tevékenységükért évente 6000 frank illette meg. Politikusok és arisztokraták nem lehettek tagok; ha az egyik tag elhunyt vagy lemondott, akkor a többiek választották meg az utódját; annak a tagnak pedig, akit időközben tagjává választott a Francia Akadémia, annak megszűnt a járandósága és le kellett mondania. Az örökhagyó rendelkezése végrehajtójának író barátját, Alphonse Daudet-t nevezte meg, és őt javasolta a Társaság elnökének is.
Edmond Goncourt unokatestvérei megtámadták a végrendeletet, a pert elvesztették, fellebbeztek, és újból vesztettek.
A Goncourt Akadémia végül 1900 márciusában alakulhatott meg. További három évbe telt, míg Edmond Goncourt vagyonát értékesítették, kidolgozták a Társaság alapszabályát, és az új intézményt a kormány rendeletileg közhasznú társaságnak nyilvánította. 1903-ban adták át az első Goncourt-díjat John-Antoine Nau-nak Force ennemie (Ellenséges erő) című regényéért.
A Goncourt-díj növekvő presztízsét jelezte, hogy 1914 óta a párizsi Opera-negyedben található elegáns Drouant étterem ad otthont a Goncourt Akadémiának az első emeleti szalonban, ahol mind a 10 tagot saját névvel gravírozott teríték várja. Az ebéd mellett itt tanácskoztak minden hónap első keddjén, azóta is itt zajlik november elején a díjról döntő szavazás, itt jelentik be a nyertest, és ennek a szalonnak az utcára néző ablakában jelenik meg az új Goncourt-díjas szerző, hogy megmutassa a lent várakozó újságíróknak a könyvét.
Közben a folyamatos frank-leértékelések miatt a Goncourt Akadémia vagyona annyira elolvadt, hogy a tagok évi illetménye már rég megszűnt, önkéntesként végzik tevékenységüket.
A díjra olyan francia nyelven írt regények pályázhatnak, amelyek szeptember első hetétől kaphatók a könyvesboltokban, és amelyeket a kiadók szeptember 7. előtt eljuttatnak a zsűrihez, a Goncourt Akadémia mind a tíz tagjához. A döntnökök háromszor szelektálnak szeptember eleje és október vége között, a zsűri az elsőben tizenöt művet választ ki és hoz nyilvánosságra, a másodikban nyolcat, a harmadikban négyet. November elején szóbeli szavazással döntik el az „akadémikusok”, hogy ki kapja a Goncourt-díjat.
Ahhoz, hogy megszülethessen a győztes, az első tíz körben abszolút többségre van szükség, ha ekkor sem döntenek, akkor utána már a relatív többség is elegendő. Szavazategyenlőség esetén a 14. körben a zsűri elnökének szavazata kettőnek számít, így mindenképpen eldől a szavazás. A 14. körre korábban csak egyszer, 1908-ban volt szükség. Egészen idáig…
Ezért is kavart nagy vihart az idei szavazás, amely során két táborra szakadt a zsűri, öten támogatták Brigitte Giraud önéletrajzi regényét, a Gyorsan élnit, míg öten kitartóan harcoltak Giuliano da Empoli A Kreml mágusa című aktuális politikai töltettel is rendelkező, Oroszországban játszódó regényéért (ez utóbbi regény 2023-ban jelenik meg a Park Könyvkiadó gondozásában – a szerk.). A zsűri elnöke azzal támasztotta alá döntését, hogy da Empoli regénye októberben már megkapta a Francia Akadémia regény-nagydíját, holott ez nem kizáró ok. Talán nem véletlen, hogy a zsűri másik táborába tartozó Patrick Rambaud, aki 1997-ben A csata című (később magyarul is megjelent) könyvére a Francia Akadémia regény-nagydíja mellett a Goncourt-díjat is megkapta, a napokban beadta lemondását, nem kíván a továbbiakban a Goncourt Akadémia tagja lenni.
Ma csupán egy szimbolikus, 10 eurós csekket kapnak a díjazottak. Gondot ez egyáltalán nem okoz nekik, hiszen a Goncourt-díj elképesztően megnöveli a könyv eladott példányainak a számát – például a 2020-as év díjazottja, Hervé Le Tellier Anomália című regénye már hat hónap alatt elérte az egymilliós példányszámot! Nem véletlenül nagy a versengés a kiadók között a Goncourt-díjért.
A legtöbb – 39 (!) – Goncourt-díjas könyvet a Gallimard kiadó gondozta.
Az írók csak egyszer kaphatnak Goncourt-díjat. Egy kivétel mégis történt. 1975-ben a magyarul is nagy sikert aratott Előttem az élet nyert, amelynek szerzőjét, Émile Ajart nagy titokzatosság övezte. Senki sem találkozott vele, a díjat sem vette át. Az 1956-os Goncourt-díj nyertese, a népszerű Romain Gary halála után, 1980-ban derült ki, hogy saját nevén írt regényei mellett ő a szerzője az Émile Ajar nevével megjelent regényeknek is.