Most, amikor kis híján megtörtént…
Most, amikor kis híján megtörtént, de hál’ istennek mégsem…
Most, amikor kis híján megtörtént, de hál’istennek mégsem, azaz Salman Rushdie él, tud beszélni, és ha beszélni tud, akkor írni is fog még…
Most tehát sokat írnak róla. Újból.
M. Nagy Miklós írása a Nyugati tér blogon
Elsősorban felidézik az egész – lassacskán már szinte feledésbe merült történetet –, amely ehhez a merénylethez vezetett, A sátáni verseket, a fatvát, a korábbi merényletkísérleteket ellene (és a fordítói, kiadói ellen), de kevesebb szó esik arról, hogy milyen író és gondolkodó Rushdie.
Ő maga egyik esszéjében azt írja (a Keletről Nyugatra emigrált írókkal kapcsolatban): „Megint mások, mint például jómagam, valahol a két véglet között helyezkednek el, és olykor Kelet, olykor Nyugat felé fordítják a tekintetüket, miközben nem tévesztik szem elől, hogy minden igazság szükségképpen csak átmeneti és esetleges lehet, ahogyan minden karakter és jellem is változékony, minden kor és hely bizonytalan, bármennyire örökérvényűnek tűnjenek is.”
Máshol egy szóval jellemzi azt a fajta irodalmat, amely hozzá a legközelebb áll, és amilyet ő is írni igyekszik: „próteuszi”. Majd persze, mint mindig, valami elképesztő tudásanyagot felvonultatva, mégis áttetsző eleganciával elmagyarázza, hogy mit is jelent ez a szó.
Ha csak a legutóbbi négy könyvét vesszük: a Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka az 1001 éjszaka meséinek továbbgondolása tele jó és rossz dzsinnekkel; A Golden házban meglehetősen hagyományos, ha úgy tetszik, realista eszközökkel írja meg az Egyesült Államok nyolc évének, a trumpi tragikomédiához vezető, egyébként korántsem „realisztikus” folyamatnak a történetét egy emigráns család életén keresztül; a Quichotte fergeteges Don Quijote-parafrázis, szomorú bohózat, fantasy, sci-fi, amelyben maga az anyag és az idő foszladozni kezd, és az ember egyetlen reménye, hogy talán létezik egy párhuzamos valóság, egy másik dimenzió, ahová át lehet csusszanni; az angolul hamarosan megjelenő regény, a Victory City pedig a középkori Indiában játszódó mitologikus történet, melynek főhőse egy királynő, aki Pampa istennőtől azt a feladatot kapja, hogy hozzon létre egy országot, amelyben a nők egyenrangúak a férfiakkal.
Magyarul hamarosan Rushdie életművének kevésbé ismert része jelenik meg, az összegyűjtött esszéi, csupa lenyűgözően gondolatgazdag írás, amelyek mintegy sűrítve tartalmazzák mindazt, amit a regényeiben és a regényei kiismerhetetlen sokszínűségével is elmondott már mindannak, aki követi a munkásságát. Kiderül, hogy a próteuszi életművével Rushdie azt a próteuszi világot igyekszik leírni, amelyben „egyetlen eszme és hittétel sem bírhat abszolút érvénnyel, és nem mentesülhet a lehetséges kritikai felülvizsgálás alól”, és amelyet már csak azért sem lehet realista módon leírni, mert maga az élet „nem realisztikus”. Ugyanakkor az írónak mégis bátornak kell lennie, amikor felveszi a harcot a politikai demagógiával szemben, „amelynek egyetlen célja pontosan ugyanaz, mint amire az autoriter vezetők mindig is törekedtek, nevezetesen a közvélemény tények iránti bizalmának aláásása – az ilyen vezetőknek egyetlen üzenete van, éspedig az, hogy »higgyetek bennem, és csakis bennem, mert én vagyok az igazság«”.
A kiismerhetetlenül sokszínű Rushdie hol a keleti, hol a nyugati világról mesél (és semmiképpen sem akar választani közülük); hol mitológiai történeteket vagy meséket, hol a világirodalom klasszikusait gondolja tovább, hol lemerül a tömegkultúrába, hol valamilyen vallás (vagy inkább vallások) történetére fűzi föl a történetét, és ő, az eredendően agnosztikus, minden tételes vallás minden dogmáját elutasító ember annyit tud erről is, mint bármelyik vallástörténész (de éppúgy érdekli a tudomány is, mondjuk, a kozmológia), hol végtelenül keserű és pesszimista, hol mégiscsak reménykedik, és azt írja: „az emberi nem már többször bizonyította, hogy amennyiben veszély fenyegeti, mégiscsak képes a megfelelő adaptációra. Jelenleg minden korábbinál nagyobb szükségünk van erre a képességünkre. És ha nem csalódunk ebben a reményünkben, akkor újra jobb idők köszönhetnek majd ránk.”
Most, amikor kis híján megtörtént…
Most, amikor megkönnyebbültünk, hogy él, beszél, meg fog gyógyulni…
Olvassunk Rushdie-t!