Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy hat éve sorban jelennek meg magyarul Jón Kalman Stefánsson regényei, vagyis hála az irodalom erejének, hat éve folyamatosan szabad út vezet számunkra Izlandra, a dermesztő jégmezők, monumentális vízesések és vulkanikus hegyormok világába. Na, meg a lélektan szerteágazó mélységeibe, hiszen Stefánsson nemcsak a gyönyörű tájak, hanem az emberi természet érzékeny krónikása is. Most pedig újabb fontos kirakóselemmel bővült a magyar nyelvű kötetek sora, ugyanis Egyed Veronika fordításában megjelent az 1996-os Árkok az esőben, Stefánsson legelső prózakötete, amely egy izlandi közösség egyszerre banális és varázsos hétköznapjait mutatja be egy csokor lazán kapcsolódó írás formájában.
Andok Tamás írása a Nyugati tér blognak
Az Árkok az esőben nehezen bekategorizálható mű: nem regény, nem is igazán novelláskötet, talán a legtalálóbb meghatározása a történetfüzér. Olyan szövegekből épül fel, melyeknek nincs egységes cselekménye vagy főszereplője, az is épp csak kikövetkeztethető, hogy időben mikor játszódnak (a GAZ-69-es kocsi vagy az a bizonyos sárga Land Rover leginkább a huszadik századra, azon belül is az 1950-es évek utáni időszakra utal). A lazán összefüggő történetszilánkok kötőanyaga leginkább a helyszín, az izlandi Vestfirðir, a Nyugati Fjordok vidéke, egy gyéren lakott táj, amelyet magashegyek, meredek dombok és gleccservájta tengeröblök tagolnak, és amelyre minden évben hosszú hónapokig az örök tél, a hó és a jég ígérete borul.
Nyugat-Izland visszatérő helyszín Stefánsson könyveiben, többek között itt játszódik a Nyári fény, aztán leszáll az éj című faluregénye (amelynek talán az Árkok az esőben egyfajta irodalmi előképe, írói vázlata lehetett), és ezen a tájon vezet keresztül a Menny és pokol-trilógia megpróbáltatásokkal teli, tizenkilencedik századi Odüsszeiája is. Stefánsson műveiben olyan időn kívüli vidék ez, ahol kevés dolog töri meg az állandóságot, az évszakok ritmikus váltakozásán kívül nem sok minden emlékeztet arra, hogy az élet folyamatosan telik. Pedig a Nyugati Fjordokban az emberi mindennapok tele vannak eseményekkel, és az Árkok az esőben szereplői, egy falusi közösség tucatnyi lakója is egy élő, nyüzsgő mikrovilág tagjai. De mégis milyen különös események, szórakoztató intrikák és drámák, sőt kalandok és veszélyek színesítik az életüket?
Mondjuk egyik nap arra eszmélnek, hogy egy harcias vörös bika üvöltve-bőgve feldúlta a környéket, vagy arra, hogy egy másikfajta veszedelmes vad, az iszákos Guðmundur nevű szomszéd kezdett tombolásba, akinek részeges kószálása rendszeresen a frászt hozza a szomszédságra. De olyan is előfordul, hogy összeesküvés szövődik az inkompetens járásvezető ellen, vagy hogy mindenki megdöbbenésére az egyik helyi család úgy dönt, befalazza a fürdőszoba egyetlen ablakát, hogy aztán sűrű sötét űrben, álmodozva végezzék a dolgukat. Aztán az is megtörténhet, hogy a szomszéd új bálázógépet vesz, vagy hogy néha hónapok után végre megnyílik a táj, és akkor a postás tűnik fel a piros tetejű Trabantjával, egy magányos idegen érkezik a felhőkarcolók városából, vagy ne adja isten egy egész turistacsoport bukkan fel a távolban.
Stefánsson figurái elszigeteltségben és átmenetiségben élnek, egyfelől összhangban az őket körülvevő környezettel, amely otthont ad nekik, illetve kapcsolódva a régi mítoszokhoz és mesékhez, amelyek a kollektív múltat alkotják számukra. Azonban ellentmondásban is élnek, leginkább egymással, de sokszor saját magukkal is, és mikor épp nem a mezőn dolgoznak, nem egymást lesik távcsővel, nem foglalják le őket az érzelmek, a szenvedély, a szerelem és a szex, akkor máris rájuk szakad a létezés minden súlya.
Olyankor a kékségbe borult eget kémlelik, a hegyek fölött összesűrűsödő felhők hangját hallgatják, az örökkévalóság rejtélyein és az emberi sors kiszámíthatatlanságán törik a fejüket. Válaszokat keresnek a távoli csillagképekben, a tajtékzó tenger hullámfodraiban, vagy akár saját különös tükörképükben. Az élet visszafordíthatatlanul telik körülöttük, és a saját mulandóságukkal, a múlt kísérő hangjaival nekik is szembe kell nézniük. Akárcsak a jövő ígéretével, hiszen a változás szele, a fejlődés olykor még ezt a félreeső helyet is eléri, igaz, csak alig észrevehetően, apróságok formájában. Például megérkezik az úgynevezett „nagyvilág”, vagyis a postás meghozza azt a folyóiratot, amely a közösség számára hírt közvetít a külvilág különös eseményeiről.
„Errefelé a csend sosem jelentett különösebb talányt senkinek. Csak ott volt, mint minden más, ugyanolyan magától értetődőn, mint az eső hangja. Talán még Starkaður elmélkedett rajta néha. A csend, mondta: hegy a szavak mögött.”
Az Árkok az esőben többek között azért is nagyon érdekes mű, mert megmutatja, hogy anno miként olvadt egymásba a stefánssoni líra és próza. Ezek a rövidre vágott, olykor szinte csak fel-felvillanó és novellaszerű írások még kötődnek a népköltészethez, az izlandi sagák mesés történeteihez. Helyenként még egy másik misztikus kor természeti törvényei uralkodnak bennük, a szemünk sarkából elfeket és trollokat láthatunk, persze mire rendesen megnéznénk őket, rögvest el is tűnnek.
Azonban Stefánsson már ezeknél a korai írásoknál is legalább annyira archaizáló, mint amennyire modern szerző, és a képekben gazdag, érzékeny és rendkívül humoros szövegei tele vannak nyelvi és formai kísérletezéssel, szabálytalansággal és játékossággal. Alig merülünk el bennük, máris nézőpontot és elbeszélői hangot váltanak, hirtelen felgyorsulnak vagy lelassulnak, ahelyett hogy jobbra fordulnának, balra kanyarodnak, aztán egyszerűen csak véget érnek, Stefánsson pedig máris újabb és újabb történeteket sző hozzájuk.
Szerencsére nem is kell túl sokat várnunk a további elbeszélésekre: mire az izlandi szerző idén ősszel ismét hazánkba látogat, hogy a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége legyen, már meg is jelenik a Sárga tengeralattjáró című új regénye, Patat Bence fordításában.