Cormac McCarthy 1933. július 20-án született a Rhode Island-i Providence-ben, ahol Charles McCarthyként látta meg a napvilágot, de keresztnevét ír származása miatt később Cormacre változtatta. Ma lenne 90 éves.
Sárközy Bence írása a Nyugati tér blogon
Isten éltessen – ha már csak a műveidben –, Öregember! Alig mondtunk istenhozzádot, mire végül magyarul is megjelent az utolsó könyv, amin 16 évig dolgoztál – ami kettő ugyan (Az utas és a Stella Maris), de amely kettő egymás nélkül elképzelhetetlen. Ezért is adtuk ki egy könyvtestben.
Párhuzamosan hallgattam és olvastam mostanában a nekrológokat és a méltatásokat az új könyvről. Összetett időket élünk, nem tudtam nem meghallani, hogy a hozzád való közelítésekre is jócskán rakódnak az irodalmon kívüli elvárások: sok a műveidben a férfibuzgalom, kevés a nő, pláne a más; sok az intellektus és a literatúra, kevés a társadalmi felelősség…
Író voltál, modernista író: a könyveiden dolgoztál, ehhez amennyire kellett, kiszakítottad magad a világból, hogy jobban megérthesd a világot. Nem protestáltál, nem közösködtél: írtál. Kijött belőled, ami nem maradhatott bent; az a hang és nyelv, amelyre születtél, amit szisztematikus munkával életre hívtál. Nem a hangoskodók elvárásai, nem a közönség igényei, nem a politikai buzgalom mozgatott, hanem a teremtés nyelve: a Jakab-kori biblia, Shakespeare, Melville, Conrad és Faulkner nyelve. Sokáig nélkülöztél, mégis mikor volt, aki fizetett volna, hogy beszélj a műveidről, visszautasítottad: minden, amit mondani akartál, azt elbeszélték a regényeid. Nem voltál annyira láthatatlan, mint Thomas Pynchon, csak épp annyira érinthetetlen, amennyi érinthetetlenség az alkotó autonómiához kell.
A szövegeid szempontjából szerencsés korban lettél nagy író; Albert Erskinnel, az első négy könyved – valamint Faulkner utolsó műveinek – szerkesztőjével még szorosan olvashattátok a szövegeket, nem hiszem, hogy felmerült köztetek, hogy az irodalmat létrehozó nyelvnek mit szabad és mit tilos, pláne, hogy mit illik és hogyan mondania. Így született A gyümölcskertész (The Orchard Keeper, 1965), az Odakint a sötétség (Outer Dark, 1968), az Isten gyermeke (Child of God, 1972) és a Suttree (1979). Aztán 1981-ben, mire leszoktál a piáról, megkaptad a McArthur-ösztöndíjat, és a finanszírozott egyenesben létrehoztad a világirodalom egyik legösszetettebb szörnyetegét, a vadnyugati Holden bírót, aki úgy nyargal végig a Véres délkörökön (Blood Meridian, 1985), ahogy Ahab kapitány a hullámok hátán egy még nálánál is nagyobb szörnyeteg emberfeletti vonzásában.
Nem sokkal ezután – Erskin nyugdíjba vonulásakor – igazoltál a Random House-tól a Knopfhoz, ahol új szerkesztőd, Gary Fisketjon – Raymond Carver és Richard Ford szerkesztője – segítette életre a Határvidék-trilógiát: Vad lovak (All the Pretty Horses, 1992), Átkelés (Crossing, 1994), A síkság városai (Cities of the Plain, 1998). A Vad lovak 200 000 példányban fogyott el fél év alatt, elnyerte a National Book Awardot, film lett belőle, interjút adtál a The New York Times magazinnak, megtanulták a neved, és az élő amerikai irodalom legnagyobbjai közt, Philip Roth, Don DeLillo és Thomas Pynchon társaságában kezdtek emlegetni (köszönhetően többek közt a kánonista Harold Bloomnak).
Fotó: Time
És volt feljebb: 2005-ben jött a Nem vénnek való vidék (No Country for Old Man) – amelyből a Coen-testvérek rendeztek Oscar-díjas filmet, majd rá egy évre Az út (The Road, 2006), és érte a Pulitzer-díj. Ugyanebben az évben megjelent a The Sunset Limited című dialógus, amelyből az HBO csinált visszafogott remeket Samuel L. Jacksonnal és Tommy Lee Jonesszal a főszerepben (2011). Hogy ez valóban „feljebb” volt-e vajon, vagy csak egy egyszerű tovább, döntsön mindenki vérmérséklete és olvasottsága szerint. Mindenesetre ekkortájt már az irodalom környezete a maihoz hasonlóra változott. Beszéltél Oprah-val Az útról, ott fészkelődtél abban az irodalmon kívüli székben, kinevetted az íróságodat firtató kérdéseket.
Aztán jött megint tizenhat „csendesebb” év. Ugyan 2012-ben megjelent A jogász (The Counselor), amiből már rá egy évre film lett, de te visszavonultan masszíroztad az amerikai nyelvet, hogy kibontsa magából az utolsó regényt. (Még 2008-ban eladtad 98 doboznyi kéziratodat a Texas Állami Egyetemnek 2 millió dollárért, majd egy évre rá az Olivetti írógéped – melyen ezeket létrehoztad – egy aukción 254 500 dollárért; hogy vegyél egy ugyanolyat 11 dollárért. Ennél a gesztusnál megvilágítóbb erejű metaforát nehéz volna találni arra, hogy mennyi közöd volt ahhoz a diskurzushoz, amely az irodalmat cukrozza ebben a legeslegújabb korban.)
Az új (pár)könyv egy testvérszerelem története. A felnőtté válás története. A fiútestvér, Bobby önmaga előli menekülésének története, és a lánytestvér, Alicia filozófiai mélységű önpusztításának története. A nukleáris kísérletektől Vietnámon át az ember kozmikus magányáig és a társadalom elhomályosulásáig az egyre élesebben a látvány előterében lobogó zászló mögött. Vajon beszélgethet-e az ember másvalaki hallucinációival? És vajon tényleg vannak-e áthághatatlan szabályok a rendnek hazudott végtelen maszatolásban?
Olyan jó volna még olvasni valamit tőled, Öregember! Azt hittem, nem fogsz nekem már újat mondani, mégis megráztál. Kirángattál az unalomból – mert bevallom, eluntam keresni az újat ebben a legeslegújabb amerikai irodalomban. Most, hogy újraolvastam Az utast és a Stella Marist Greskovits Endre értő fordításában, immár bekötve, cérnafűzve, a Váradi Zsolt által megálmodott könyvtestben, megéltem, hogy csináltam mostanában valamit, ami hasonlít arra, amit egy könyvkiadó a legszerencsésebb esetben csinál. Köszönöm!
A nyitóképhez Máté Péter Sárközy Bencéről készült portréját használtuk.