Jón Kalman Stefánssont aligha kell bemutatni a magyar olvasónak; ritkán lát az ember olyan átütő sikert, mint az övé (itt a blogon is beszámoltunk róla, hogy nemrég lovagi címet is kapott).
Egyed Veronika írása a Nyugati tér blogon
Be kell vallanom, hogy a Menny és pokol-trilógia népszerűsége engem is jócskán meglepett. Nem azért, mert kételkedtem volna a szerző írói kvalitásaiban, egyszerűen csak nem gondoltam volna, hogy a mai felgyorsult élettempó közepette az olvasók hajlandóak a kevéske szabadidejüket ezeroldalas regényekre szánni. Ráadásul Jón Kalmanról igazán nem a drámai jelenetváltások jutnak először az ember eszébe: a stílusa inkább olyan, mint egy folyó, melankolikusan csordogál, miközben érzékenyen visszatükrözi a parti tájat; persze a mélyben örvények kavarognak.
Írásaiban mégis lehet valami, aminek köszönhetően a szerző azonnal szoros kapcsolatot teremtett a hazai közönséggel.
És hogy még egy dolgot beismerjek. Mikor először találkoztam a regényeivel, hamar az a kép alakult ki bennem, hogy Jón Kalman egytémájú író. Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy bár regényei különböző időben, társadalmi közegben játszódnak, mégis, ha a felszíni héjat megbontjuk, alatta a mag mindig ugyanaz az élmény: valaki, egy közelálló fájdalmas elvesztése. Meg persze a kérdés: mihez kezdjen a túlélő?
Az volt az érzésem, Jón Kalman azok közé az alkotók közé tartozik, akik számára az írás egyben terápia: kijátssza, kiírja magából a traumát.
Ez a gondolat akkor erősödött meg bennem igazán, amikor nekiálltam a Menny és pokol-trilógia fordításának, ami ezzel a dedikációval kezdődik: „Ezt az elbeszélést két nővérnek, Bergljót K. Þráinsdóttirnak (1938–1969) és Jóhanna Þráinsdóttirnak (1940–2005) ajánlom”.
Nem kellett hozzá sok kutatás, hogy kiderüljön: Bergljót az író fiatalon meghalt édesanyja volt, a húg, Jóhanna pedig ezáltal a nagynénje, író és műfordító, aki angol, svéd, német és cseh nyelvből dolgozott, többek között Kierkegaardot ültette át izlandira. Legnépszerűbb munkája mégsem filozófiához kötődik; Jóhanna fordította ugyanis a Postás Pat című bábfilm főcímzenéjének szövegét: a nyolcvanas években kívülről fújta minden izlandi óvodás.
További rövid kutakodás után kiderült az is, hogy családjában nem Jón Kalman az első, akinek át kellett élnie édesanyja korai és tragikus elvesztését; Bergljóttal és húgával ugyanez történt. Anyjuk, Hulda ugyanis elhagyta kislányait, mikor Bergljót kétéves, Jóhanna pedig csupán néhány hónapos volt. Jón Kalman anyai nagyanyja egyszerűen kisétált az ajtón, és nem tért vissza többé.
A kilépni vágyó anya motívuma már 2013-as regényében, a Halaknak nincsen lábukban is megjelent.
Jón Kalman összes könyve közül mégis az Ásta talán a legfájdalmasabban személyes írás.
Azt mondják, nemcsak a saját lelki sebeinket hordozzuk, hanem az előttünk járókét is. A megrázkódtatások hatással vannak a viselkedésünkre, reakcióinkra, még a génjeinkre is. Nem csoda, hogy Jón Kalman hangja megértő fülekre talál nálunk, a feldolgozatlan traumáktól szabdalt, széthasogatott Magyarországon.
Hálás vagyok érte, hogy lefordíthattam az Ástát. A fordítás számomra is fontos tanulási folyamat, mindig újat tudok meg azokról a tudattalan mechanizmusokról, amik a szöveget irányítják.
Gondoltam, megosztok itt egy élményt, ami ennél a könyvnél ért.
A munka megkezdésekor ugyanis azonnal szembesültem a problémával: hogy nevezzem Ásta nevelőjét, aki az anyja távozása után magához veszi és felneveli?
Ő a regény egyik legfontosabb karaktere. Szeretetet Ásta szinte csak tőle kap, mert Helga, a vér szerinti anyja erre képtelen, az apja pedig nincs jelen. Namármost, a regényben ezt az aprócska, idős, melegszívű nénikét, akinek amúgy Steinvör a neve, Ásta így szólítja: fóstra. Ez szó szerint nevelőanyát jelent, de azt semmiképpen nem használhattam. Az izlandi eredeti és a magyar szó között ugyanis ég és föld a különbség. A magyar szót kissé ridegnek, hivatalosnak éreztem. Bármilyen igazságtalan, a nevelőintézetek kongó folyosóit juttatta eszembe, talán csak egy árnyalatra van attól, hogy mostoha.
A kis lélekszámú izlandi, paraszti társadalomban a fóstra bár kissé ódivatú, de meghitt, családias becézés. Alig marad el attól, hogy ’anya’. Sőt: további összetételei, mint a fósturjörð, fósturland az ’anyaföld’ izlandi megfelelői; ez az a vidék, ami táplál, nevel, ahol felnőttünk.
Akkor hát mi legyen? Kutatni kezdtem az emlékezetemben, hogy gondozottak hogyan hívhatják a nevelőjüket, de a tapasztalataim ezen a téren nagyon korlátozottak voltak. Egyetlen példa jutott eszembe, abban a bizonyos, évekkel ezelőtti tehetségkutatóban Oláh Ibolya így hívta a gondviselőjét: „Anyácska”. Kedves, szeretetteli, csodálatos szó ez, de nem, ebben az összefüggésben valahogy mégsem volt az igazi. Az ember tudja, érzi, ha rátalál arra, ami pont megfelelő. Szerencsére jött egy hirtelen szikra: Mamácska. Telitalálat: éreztem, hogy ez a tökéletes, hogy miért, azon meg minek tűnődtem volna…
Elkezdtem fordítani a könyvet.
Ment a szöveg a maga útján, haladt szépen. Jón Kalmant fordítani is olyan, mint olvasni: komótos folyam, hömpölyög előre, csak hagyni kell, hogy sodorjon.
Elértem az egyik fontos jelenethez.
Ásta ezen a ponton tizennégy éves, és ahogyan a kamaszok általában, átértékeli egész környezetét, más fényben látja nevelőit, összehasonlítja őket másokkal. És osztálytársai előtt bizony szégyelli öregedő, szegény, maradi Mamácskáját. Egy iskolai incidens miatt a fővárosból vidékre küldik. A hosszú nyár alatt megváltozik, érik, végül már alig várja, hogy viszontlássa Mamácskát. Korábbi gondolatait mélyen megbánta, és megfogadja, hogy ha visszatér, mindent jóvá fog tenni.
Itt jön a kulcsjelenet: Ásta busza bekanyarodik a hideg reykjavíki buszpályaudvarra, zuhog a barátságtalan eső. De a peronon nem Mamácska várja. Hanem az apja, akit alig ismer.
Ekkor hasított belém a felismerés. Egy hasonló kép. Egy másik, vidékről visszatérő kamasz hatvan évvel korábban, az első világháború végén. „neked, én konok, csirkét is szereztem / s te már seholse voltál.” Ahogy a Szabadszállásról érkező fiú belép a józsefvárosi, szegényes bérházba. A kopott lakásajtó kitárul, a konyhán átsüvít a hideg szél: de a Mama sehol.
Akkor jöttem rá, hogy Mamácska nevét Oláh Ibolya és József Attila ihlették: így együtt, közösen.
Lám, így működik a fordítás is: az örökség dolgozik bennünk akkor is, ha nem vagyunk tudatában.
A nyelv, az irodalom korokon, évtizedeken, századokon, ezer kilométereken átívelő párbeszéd; emberi tapasztalatot oszt meg, vigasztal. Jón Kalman könyveit fordítani nekem olyan, mint egy jó beszélgetés egy közeli baráttal. Terápia.
Remélem, hasonló élményben részesül az Ásta olvasója is.
Mert meglehet, hogy egyszer elárvulunk mi is. De egyedül nem leszünk soha.