Milyen lenne az életünk, ha mindenki ugyanolyan lenne, ugyanazt csinálná, ugyanazt szeretné? Valószínűleg unalmas, fűrészporízű és színtelen, tucatnapjaink lennének. Senki sem erre vágyik. Ahhoz, hogy színessé váljanak a hétköznapjaink, hogy boldogok legyünk, és boldoggá tegyünk másokat is, mind különböző utat választunk. Olyan is van, hogy beállunk a sorba, és tesszük, amit elvárnak tőlünk. De vannak, akik nem kötnek kompromisszumot, bármikor ki mernek állni a sorból, hogy úgy éljenek, ahogy nekik tetszik. A környezet hajlamos őket „különc”-nek tartani. De ki és miért tart valakit csodabogárnak? Vagy pont az általunk különcnek vélt gondolja rólunk, hogy egy másik bolygóról pottyantunk ide? Pont annyiféle nézőpont lehetséges, ahányfélék mi, emberek vagyunk.
E heti válogatásunkban 5 olyan könyvet hoztunk, amelyek különcökről szólnak. Olyanokról, akik persze akár mi magunk is lehetnénk, hisz nem vagyunk egyformák, mindenkiben ott lakik egy csodabogár.
Claire Berest: Frida szerelme
(Libri Kiadó, fordította: Pacskovszky Zsolt)
„Frida: veszélyes macska, amely a simogatást keresi, miközben ő irányítja a világot. Diego: gőg, szemtelen elbizakodottság és zsenialitás. Diego y Frida.Elválaszthatatlanok.”
Ebben a könyvben két rendkívüli személyiséget, ha úgy tetszik, két polgárpukkasztó különcöt ismerünk meg, akiknek nemcsak az egyéniségük, hanem a művészetük és szerelmük is nélkülözi a konvenciókat. Frida Kahlo, a törékeny, lázadó, a maga útját járó mexikói festőművész, aki az utóbbi években igazi ikonná vált, és élete szerelme, férje, a monumentális falfestményeiről ismert Diego Rivera – bár már több mint fél évszázada nincsenek köztünk, mégis – az egyik legkülönlegesebb, legszenvedélyesebb, legnagyobb hatású szerelmespár a művészettörténetben. Kapcsolatuknak állít emléket ez a költői szépségű francia regény, amelyben a kettejükre jellemző erős és drámai színek és motívumok is megelevenednek, szerkesztőelvvé válnak. A könyv megismerkedésükkel indul, kobaltkéken, majd a szerelem boldog időszakát számtalan lángoló vörös, később a szenvedéssel teli időket a sárga megannyi árnyalatán keresztül festi meg. Ennek a viharos, megcsalásokkal, gyásszal, veszteségekkel, de örök összetartozással és szenvedélyes szerelemmel sújtott házasságnak a történetét a szerző a két művész saját naplóbejegyzései és levelei alapján rekonstruálja (itt olvashattok róla többet).
Don DeLillo: Nulla K
(Jelenkor Kiadó, fordította: Széky János)
„Jeff egyébként sem egy érdektelen karakter, ugyanis már a megérkezése előtt is furcsa, különc figura volt, aki becsukja a szemét a sötét szobában, hogy befogadja a sötétséget, és nevet ad az őt körülvevő embereknek, miközben azon gondolkozik, hogy ő normális-e tulajdonképpen. Ebben az ingerszegény környezetben pedig, teljesen lecsupaszítva, előbújik a valódi személyisége, és felidéződnek a férfi emlékei a traumatikus gyerekkoráról, és a szüleihez fűződő viszonyáról. Ezekből a visszatekintő részekből nagyon szépen kirajzolódik, hogy milyen nagy hatással van Jeffre az apja, aki igazából sosem foglalkozott vele, mégis minden tette mögött ott rejlik az alakja.” – írta az egyik kritika a Nulla K főhőséről.
Don DeLillo az amerikai posztmodern irodalom egyik központi alakja, Nulla K című tizenhetedik regényének megjelenésekor már nyolcvanéves volt. Nem csoda tehát, hogy a regény központi témája az élet és halál kapcsolata, a halálfélelem, a szorongás, illetve a diszfunkcionális család és az elkerülhetetlen világvége. A Nulla K főszereplője az alapvetően kiüresedett Jeff Lockhart, aki elbúcsúzni érkezik dollármilliárdos édesapja második feleségétől a Kirgizisztán és Kazahsztán határán található Konvergencia nevet viselő központba. A nő halálos betegsége miatt szeretné hibernáltatni magát, és bár Jeff apja ugyan nem jár a halál közelében, úgy dönt, csatlakozik feleségéhez, mert hisz a programban. DeLillo regényében arra ösztönzi az olvasót, hogy azt a nehéz kérdést tegye fel magának is: vállalnánk-e a mesterséges „halált”, ha ezáltal részesülhetnénk az öröklétből?
Jack Kerouac: Úton
(Helikon Kiadó, fordította: M. Nagy Miklós)
1951 áprilisában Jack Kerouac három hét alatt, a spontán alkotás lázában írta meg az Úton eredeti változatát egyetlen, a végtelen utat jelképező papírtekercsre: annak a történetét, ahogy Neal Cassadyvel többször is beutazták Amerikát – ahogy száguldoztak a „jajongó kontinensen” át, s közben mindent meg akartak tapasztalni, ami csak kifacsarható az életből. Különc figurák, lázadók, a komfortos, ötvenes évekbeli amerikai idillben különösen idegennek számító helyzetekben, társakkal és világnézettel.
A beatnemzedék első nagy műve volt ez – előbb született, mint Ginsberg Üvöltése vagy Burroughs regénye, a Meztelen ebéd –, de csak 1957-ben jelenhetett meg, miután Kerouac átírta: kihagyta az akkoriban még botrányosan merésznek számító részeket, és minden szereplőnek más nevet adott.
Az ős-Úton csak jóval Kerouac halála után, 2007-ben jelent meg először, s azóta a mű két változatban létezik – mindkettő autentikus, és az eltelt évtizedekkel sem kopott meg a fényük. Kerouac alkotása kifejezi a beatnemzedék életérzését és törekvését: hogy spontán, gátlástalan, lázadó, lüktető, száguldó, őrült, az élet titkának mélyére hatoló, új irodalmat akartak létrehozni.
Romain Gary/Émile Ajar: Salamon király szorong
(Park Könyvkiadó, fordította: Bognár Róbert)
A Salamon király szorong című kötetet a szerző Émile Ajar álnéven jelentette meg egy évvel halála előtt: legsötétebb érzéseit osztotta meg olvasóival. Az Előttem az élet című regényéből ismert fanyar humorral meséli a történetet arról, hogy hogyan lehet (vagy nem…) a halálfélelem elől elmenekülni.
Szereplői egytől egyig különcök. A párizsi illetőségű, nyolcvanöt éves Salomon Rubinstein, visszavonult nadrágkirály, aki a konfekcióiparban szerzett vagyonából ajándékküldő és lelkisegély-szolgálatot finanszíroz, sőt álmatlan éjszakáin maga is odaül a telefonhoz, enyhíteni halálfélelmét, illetve tagadni annak elkerülhetetlenségét. Ez a Salamon király rokon lélekre talál Jeanban, a huszonöt éves taxisofőrben, aki elkeseredett küzdelmet folytat a természet törvényei ellen, és egyáltalán, minden állatért és emberért, amelyet vagy akit kihalás vagy meghalás fenyeget. Veszélyeztetett egyed például Madame Cora Lamenaire, az egykor szebb napokat látott, hatvanöt éves sanzonénekesnő, aki a német megszállás alatt egy gestapós szépfiúra cserélte Rubinstein urat, és a hetvenes évekre már nagyon mélyre süllyedt, egészen egy söröző alagsoráig, vécésnéninek…
„– Szeretnék feltenni önnek egy kényes kérdést. Óhatatlanul felmerül az emberben, hogy vajon nincs-e a tevékenységének némiképp atyáskodó jellege.
– Atyáskodó nincs. Legfeljebb atyai. – És akkor megint csak sikerült meglepnie. De meglepő is volt egy ilyen koros és szépen kiöltözött ember részéről. Sötét szemében szikrák villantak, de attól nem lett világosabb a tekintete, ellenkezőleg, elsötétült, és tisztára olyan volt, mintha megdördülne az ég. – Amúgy pedig nevezze atyáskodásnak, uram, vagy aminek akarja, akkor is jobb, mint nyakig ülni magányosan a szarban, és enni a kefét.
Az újságíró eltátotta a száját. Egy hülyönc. A hülye különcöket nevezem hülyöncöknek, és ez az alak pont annak látszott. Megköszönte az interjút, és távozott. Salomon úr az ajtóig kísérte, mert az udvariassága nem ismert határokat.”
Philippa Gregory: Hercegnők kézikönyve
(Kolibri Kiadó, fordította: Horváth Zsanett)
Florizella nem éppen hétköznapi hercegnő… Nem rabolja el a sárkány, és nem menti meg a herceg sem, sőt nem is akar férjhez menni. Ez a különcködés, úgy tűnik, szülői örökség, hiszen apja és anyja mindenkit meghívott a kislány keresztelőjére, így senki sem tudott rendesen megsértődni, majd ezen felbátorodva megátkozni a királylányt. Nem zárták be az ifjú Florizellát a legmagasabb toronyba, nem tiltották el a fonástól és a rokkától, nem etették mérgezett almával, gonosz mostohája sem lehetett, és még csak szoros fűzőkbe sem préselték szegényt, hogy a hercegek fél kézzel átérjék a derekát. Botrány! Mindezek helyett a hercegnő arra törekszik, hogy jól érezze magát a bőrében, segítsen a szüleinek a királyság ügyeiben, hogy egyszer majd ő maga is felelős uralkodó lehessen. Addig pedig a hozzá hasonlóan kalandvágyó barátaival keresztül-kasul bebarangolja a birodalmat, hogy óriásokkal és farkasokkal küzdjön meg Gumicukor nevű lován.
Philippa Gregory nevével már eddig is gyakran találkozhattunk a nemzetközi és hazai sikerlisták élén. Bár a leginkább történelmi tárgyú regényeiről híressé vált szerző ezt a könyvet elsősorban saját lányának és unokáinak szánta, most is otthonos pályán mozog: egy királyi udvarban. A klasszikus mesevilág díszletei között íme egy vagány, minden ízében mai hercegnő, a fenséges regények koronázatlan királynőjétől a jövő uralkodóinak. A Hercegnők kézikönyvéről korábban itt olvashattatok a Nyugati tér blogon.