Gúnyosan vigyorgó koponyák, papírmasé csontvázak, virágfüzért és sombrerót viselő lidérces figurák, harsogva éneklő, táncoló felvonulók, feldíszített sírok az eltávozottak kedvenc ételeivel – a mexikói halottak napja, a Día de los Muertos éppen annyira ünnepe az életnek, mint a halálnak. Összeköti az élőket az elhunytakkal, az ősöket az utódokkal, az elmúlást az újjászületéssel. Ez a világ Frida Kahlo világa is, amelyet közelebbről is megismerhetünk Claire Berest hamarosan megjelenő regényéből. A Frida szerelme című kötetet a szerkesztő, Bárdos Zsuzsanna ajánlja a Nyugati tér blog olvasóinak figyelmébe.
Frida Kahlo élete és művészete ugyanazt az ellentmondást hordozza, mint a Día de los Muertos; élni akarása gúnyos kacajjal nevet a halál arcába. A szakadék szélén táncol, összetört teste nem kötheti gúzsba, túlzó mozdulatai, gesztusai mind az életet hívják. Tequilát vedel és káromkodik, politikai gyűlésekre jár és nyíltan beszél a szexről. Fájdalmait nem hajlandó tudomásul venni, „A halálom után talán majd bottal járok, mi amor” – veti oda az empatikus barátnak, Marcel Duchamp-nak egy alkalommal.
Ellentmondásokkal teli volt az érzelmi élete is. Huszonöt éven keresztül viharos és szenvedélyes kapcsolat fűzte a kor legnagyobb mexikói festőjéhez, Diego Riverához. „Frida: veszélyes macska, amely a simogatást keresi, miközben ő irányítja a világot. Diego: gőg, szemtelen elbizakodottság és zsenialitás. Diego y Frida. Elválaszthatatlanok.” A húsz évvel idősebb, hatalmas étvágyú, harsány férfi, aki nem tud és nem is akar gátat szabni a vágyainak és az aprócska, pimasz szemöldökű, karakán kis nő kapcsolatát írta meg láttató erővel Claire Berest Frida szerelme című regényében. Miközben a 20. század első felének mexikói, amerikai és francia művészvilága kavarog a háttérben, szól a jazz és ömlik a pezsgő, politikai irányzatok feszülnek egymásnak, hatalmas freskók és szuggesztív képek születnek, addig két ember az érzelmi skála teljes spektrumát bejárja a szemünk előtt, az izzó vágytól és odaadástól az egymást felemésztő, fojtó kapcsolatig. „Hogyan szeretheti egymást ilyen vad indulattal két ennyire különböző festő?”, töpreng a közös barát, Lev Trockij a festményeiket nézegetve.
Berest sodró, ritmusos és érzéki költői képekkel dolgozó szövege hommage az elragadó és érzéki Frida Kahlo előtt. A regénybe jó érzékkel fűzi bele a levél- és naplórészleteket, a kötet struktúráját pedig a színek adják – minden helyszínt és életszakaszt egy-egy szín szimbolizál, így áll össze vibráló, mozgalmas festménnyé egy élet maga.
„Miközben menedékre akartam lelni benned, elfeledkeztem róla, hogy te vagy a vihar. Hogy előled kellene elbújnom. De miért akarna az ember viharoktól mentes életet élni? És nincs is ebben semmi szomorú, mi amor, mert semmi sem fekete, semmi nem az.” – írja a színek királynője, Frida Kahlo.
A Frida szerelme egy élet története, egy asszonyé, egy zseniális művészé, ugyanakkor egy szenvedélyes szerelem tablója. Az elefánt és a galamb, a varangyképű óriás és az aprócska baba kapcsolata egyszerre volt pusztító és inspiráló, felszabadító és megbéklyózó:
„– Ne őrjíts meg, Frida! Ők ők, te meg te vagy, rendben, mi amor? Nem a gyerekeim anyja vagy, hanem a compañerám. A bizalmasom. A szemem. A lelkem gyermeke.
– És azt meg sem kérdezed, hogy én vajon ezt akarom-e?! És én, Diego, és én?
– Ne sírj, Fridita, édes kicsikém.
– Tudod, miért sírok? Mert két borzalmas baleset ért életemben, Diego. Az első a villamos volt. A másik az, hogy találkoztam veled.”