3+1 könyv a múltat kutatóknak


Mi a felnőttség? Mikortól számítunk felnőttnek? Az egyik elmélet szerint ez a pillanat akkor jön el, amikor érdekelni kezd a múlt: a saját múltad, a családod múltja, az őseid múltja, a néped múltja. A régmúlt idők örömei és traumái, amelyek a te örömeidet, traumáidat, jelenedet és jövődet is meghatározhatják. Nagy kérdés, hogy mihez kezdünk a felfejtett múlttal. Négy nagyon különböző könyvet gyűjtöttünk most csokorba, amelyek a maguk módján a múlt egyes rétegeinek erednek a nyomába – a Libri könyvesboltokban december 31-ig ezeket is meg tudjátok vásárolni a 3+1 akcióban, így a negyedik könyv ajándék lesz.

Tompa Andrea: Haza
Jelenkor Kiadó

Osztálytalálkozók. Öt, tíz, tizenöt év. Vagy harminc: pikkpakk itt van az is. Utazunk. Haza. Vagy hova.

„Mi ma nem repülünk, halleluja, neki ma várakozni kell, és nem repülni. Majd együtt autózunk haza.

Egyébként ki az a mi? És a haza?”

Hol vagyunk otthon, mi a haza? Ahol még várnak minket? Ahol születtünk, még ha nem is vár már bennünket ott senki? Ahol az emlékeinkben barangolunk? Ahol a kedves folyóink folynak? Ahol miénk a nyelv? „Talán túlságosan akarja ezt a nyelvet, megfeszítve akarja beszélni, a nyelvnek pedig nem feszülnie kell, hanem könnyedén a válladra szállnia, mint egy lepkének.”

A külső cselekmény nem igazán mozgalmas, a valódi történés belül zajlik, a főhős ráérősen, ciklikusan hömpölygő töprengéseiben. Olyan epizódokban, mint amilyen például a papírbolti jelenet, amelyben egy jegyzettömb – „fűzött jegyzetfüzet, mert a ragasztott szétesik majd az évek alatti használattól” – és egy filctoll között eljutunk Tolsztojtól Brechtig, majd Bulgakovig.

Mindez Tompa Andrea bravúros nyelvén, miközben az egyik fő motívum maga a nyelv, az anyanyelv, az idegen nyelv és a nyelv kifejezőereje.

Nagy kezdőbetűs alakok – a Fiú, a Tanítónő, a Festő – adnak viszonyítási pontot a főhős életéhez: mindannyiunknak vannak ilyen figurái. Mindannyian utazunk (szeretjük vagy utáljuk), mindannyiunkat érdekel előbb a tér, aztán az idő, és mindannyian szeretnénk hazatalálni.

Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai
Jelenkor Kiadó

Mennyire érdekel a múlt? Mire vagy képes azért, hogy megértsd? „Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol.”

Térey János egy kutató alaposságával és egy író képzelőerejével száll alá ebbe a kútba, és igyekszik felfejteni és értelmezni családja történetét befejezetlen emlékiratában (itt bele is olvashatsz). „Láttam ebben némi isteni morbiditást, hogy éppen a mi őseinket hívják boldogoknak! Ők meg a boldogság. Mosolygós családi képeiket nézve nem tudok nem gondolni rá, micsoda keserves és kegyetlen irónia veti itt szét a repedező falakat.”

Mentális problémákkal küzdő, olykor agresszív és izgága apa, aki akarata ellenére is az egyik legmeghatározóbb ember Térey életének első évtizedeiben. „Ha tetszik, ha nem, apámból is vagyok. Még a húszéves kori verseim »hivatalossága« és mérnöki zsargonja is tőle ered.” Erős, mégis alkalmazkodó anya, aki az érzelmi origó a fiú számára, a traumatizáló családból mégsem menti ki magát és a gyerekét. „Hogy rosszul értelmezett alázat volt-e ez, vagy Stockholm-szindróma, nem szeretném eldönteni. Ezt a férfit rendelte neki az Úr, és ő képtelen volt ellépni mellőle.” Nehéz természetű rokonok, rosszul sikerült házasságok mintázata, a földhöz fűződő ambivalens viszony, megváltozott ízű pástétomok bukéja, a Hajdú-bihari Napló ünnepi számai, fekete harisnyák feszülése csinos vádlikon; egy szemérmes fiú felnőtté válása.

„Életet kaptam, használati utasítást hozzá nem, ennek még egy párszor meg fogom inni a levét, míg be nem hozom a lemaradásomat. Lássunk is hozzá.”


Deborah Feldman: Unortodox – A másik út
Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek?
(Fordította: Getto Katalin, Libri Kiadó)

Megrázó könyv az Unortodox. Megrázó és felemelő. Mit tegyél, ha érzed, hogy nem vagy a helyeden, ha megfojtanak a közösséged szabályai, miközben ezek a szabályok már rég beleivódtak a sejtjeidbe?

A szerző kronologikus sorrendben, egyes szám első személyben meséli el a történetét (korábban egy interjút is közzétettünk vele itt, a blogon). A közösségből kilépő anyja méltatlanná vált a nevelésére, apja inkompetens, így ő a nagyszüleihez kerül, ahol legfőképpen zengő haragú nagyapja (Zeidy) és mindent kifürkésző, szigorú nagynénje elvárásai jelölik ki számára a kereteket. Na, meg a kérlelhetetlen szatmári haszid közösség írott és íratlan szabályai, amelyek még azt is meghatározzák (a 20. század végén, New Yorkban), hogy meddig emelheted fel a tekinteted, énekelhetsz-e a házban, kell-e blúzt venned a pulóver alá.

A kislánynak nagyjából három terep marad, ahol jól érzi magát: a könyvek, a zene és a konyha – és ebből csak az utóbbi élvezet „legális”. „Ez az a hely, ahol mindig biztonságban éreztem magam. Hogy miért, azt nehezen tudnám megfogalmazni, csak annyit tudok, hogy ez volt az egyedüli hely, ahol nem kínzott az a furcsa érzés, hogy eltévedtem egy furcsa országban, ahol senki sem tudja, ki vagyok, és milyen nyelven beszélek. A konyhában úgy éreztem, végre megérkeztem oda, ahova való vagyok, és legszívesebben sosem tértem volna vissza a kinti világ káoszába.”

De sajnos vissza kell térnie a kinti világ káoszába, olyannyira, hogy tizenhét évesen férjhez adják – anélkül, hogy különösebben részletes információkkal látnák el, teszem azt, a nemi szervek anatómiájáról vagy a szexualitás mibenlétéről. Bár a házasság akár fellélegzést is hozhatna, nem jelent feloldozást.

A főhős tudja, hogy ő „furcsa”. Ez persze nem könnyíti meg az életét, de talán ez ad neki erőt ahhoz, amit fontolgat. Pedig azzal, hogy anyává válik, nő a tét. Ha szeretettel kötődik a fiához, meg tudja-e tenni a szabadság felé vezető lépéseket? Vagy nem marad más választása, mint benne ragadni abban a közegben, amelyben nem lehet boldog? És mi lesz annak a kis lénynek a boldogságával és szabadságával, akiért immár felelősséggel tartozik?

„Tudom, hogy én más vagyok, mint a többi nő; rendelkezem valamivel, amivel ők nem. Nem tudom, hogyan, azt sem, hogy mikor, de egyszer szabad leszek, és szabad lesz Yitzy is. Igazi iskolába fog járni és könyveket fog olvasni, mégpedig anélkül, hogy a lebukástól kellene félnie. Néha azon kapom magam, hogy búcsúzkodom a régi emberektől, régi tárgyaktól, mintha a halálra készülnék, pedig még nincs konkrét tervem arra, mit fogok tenni. Egyszerűen érzem, ösztönösen érzem, nem arra születtem, hogy itt éljem le az életemet.”

Feldman – a könyvben és az életben – vett egy nagy levegőt, és megtette. Ma Berlinben él íróként. Mint egy interjúban elmondta, négy évvel a válásuk után a volt férje is kilépett a vallási közösségből, és új (világi) életet kezdett. Egy levélben megköszönte volt feleségének, hogy a tettével neki is segített megtalálni a saját útját.

A sok botrányt kavaró könyvből nagy sikerű Netflix-sorozat is készült. Mezei Márk elolvasta a könyvet és megnézte a sorozatot, megírta a Nyugati tér blognak, mit gondol róluk.

Lőrinc László: 25 szelfi a török korból
(Rátkai Kornél rajzaival, Kolibri Kiadó)

A szerző történelem- és drámatanár, így azon túl, hogy a kisujjában van a történelemtankönyvek anyaga, azzal is pontosan tisztában van, hogyan (nem) érdemes átadni az ismereteket a kockuló ifjúságnak.

A fiatalok platformját imitálja, az ő nyelvüket használja, ami nemcsak könnyebben érthetővé teszi a történelmet, de az adott kor fontos figuráit is testközelbe hozza, érzékeltetve, hogy az ő életükben az ünnepélyes és a hivatalos mellett a köznapi beszédnek – lásd: yolo vagy WTF – éppúgy helye volt, mint a mi jelenünkben.

Arról nem is beszélve, hogy ők is hús-vér figurák (voltak), akik éppúgy tévednek, irigykednek, nagyarcúskodnak vagy éppen beszólnak, ahogyan mi. Mindez tökéletesen átjön a szelfiket követő kommentfolyamból, amely felér egy-egy tankönyvi fejezettel, sőt: biztosak vagyunk benne, hogy az olvasó ebből a könyvből sokkal könnyebben megjegyzi majd a fontos szereplőket és összefüggéseket, hiszen itt plasztikusan kirajzolódnak a szándékok, érdekek és érzések, amelyek végső soron mindent – még a történelmet is – alakítanak. Így aztán minden könnyen érthetővé válik. Arról nem is beszélve, hogy az egész nagyon vicces. Nem biflázás ez, hanem szórakozás és színtiszta öröm. És ezen a ponton eszünkbe jut az a mondat, amit Vekerdy Tamás olyan gyakran idézett Freund Tamás neurobiológustól: öröm nélkül nincs tanulás.

Egri győzők

Benedek Istókné
Diadalittas Dobó István, Tinódi Lantos Sebestyén és Benedek Kata társaságában
„Győztünk! Elpucoltak a törökök!”

Eger
1552. október 18.

Dobó István: Mondjuk Ahmed pasa, fővezér spec albán, Szokoli Mehmed alvezér meg szerb. Na, így török a többi is. Még gyerekként lopkodták össze az egész bagázst.
Benedek Istókné: Jó, hogy mondod, várkapitány, különben hülyén haltunk volna meg. Nem mindegy? Turbános? Muszlim? Elpucolt?
Tinódi Lantos Sebestyén: Gratulálok!!! Fantasztikus! Csajok, hallom, ti is nagyon odatettétek magatokat!
Benedek Istókné: Családilag ment, kajakra! Besegítettem Istóknak, Isten nyugosztalja, és mikor megölték, meg is bosszultam, az hétszentség! Addig nem temettem el!
Benedek Kata: Jaja. Én meg segítettem anyunak.

A szerző korábbi, az Árpád-korról szóló kötete (erről is mesélt az illusztrátor, Rátkai Kornél) 2019-ben a Magyar Gyerekkönyv Fórum (HUBBY) zsűrijétől megkapta a leginnovatívabb ifjúsági könyvnek járó díjat, és ezen egy cseppet sem csodálkozunk!

Dudics Emese