Debrecenben a Kétmalom utca 17. szám alatt áll egy ház. Mára csak a védett homlokzata maradt a régi. Valaha ez volt a Boldogh-ház. Ebbe a házba született Térey János, aki 2020. szeptember 14-én lenne ötvenéves. Erre az alkalomra jelenik meg memoárja, ez a hátrahagyott és a maga töredékességében is monumentális munka, a Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai. Az emlékiratban az író debreceni gyermekkorának és ifjúságának majdnem két évtizedét beszéli el. „Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol” – írja emlékiratában Térey. A halála előtti években ezen a könyvön dolgozott, közölt is belőle néhány fejezetet Egy cívis vallomásai alcímmel, azt azonban senki nem sejtette, hogy terjedelmes részével elkészült. „A publikált részletekkel való összevetésből az is kiderült, hogy a megjelent szövegeket a szerző a legutolsó pillanatokig folyamatosan csiszolta, kiegészítette, pontosította” – írja utószavában a kéziratról a kötet szerkesztője, Nagy Boglárka.
„Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden. Amit nem írok le, az elvész” – olvassuk Térey János sorait, aki a Boldogh-ház, Kétmalom utca című emlékiratot befejezni már nem tudta, de a tervezett mű egész struktúráját kidolgozta.
Itt, a Nyugati tér blogon egy eddig még nem publikált részt olvashattok a szeptemberben megjelenő könyvből.
Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai (részlet)
Cold
Fölidézem Az arany virágcserép olvasását 1987-ben, a nagyon nagy hóban, a nagy tél januárjában számomra beavatás volt. Vonalzóval mentem ki a kertbe, és mindennap fölírtam a naptárba az új hó magasságát, sejtve, hogy nem egyhamar lesz rá újra alkalom: délben 15 cm, estére 27, másnap délután már 35 centi. Közben a Pornographyt hallgattam a walkmanemen a Cure-tól, azon szerepelt a Cold, amelyről most már mindig ez a tél, ez a hó és ez a fagy fog eszembe jutni, azok a nagy havak nálam 1987 januárjából és februárjából vannak.
Igen, ez már apám klinikai tartózkodása után történt. Gyógyszerezték, tartotta is az adagját, kicsit nekem is rá kellett néznem, nehogy baj legyen megint. Anyám a klinikán feküdt, akkor műtötték mellrákkal, január végén engedték haza. Addig kettesben kellett hagynia az apámmal.
Megbeszéltük, mit kell majd csinálnom, ha megint megőrül.
„Egyedül, én?”
„Egyedül te. Tizennyolc éves leszel, kisfiam.”
Tudtam, hogy minden végérvényesen megváltozott. Nem csak nagyanyám pástétomának íze. Lélegzet-visszafojtva figyeltük, mikor kerülnek bele fura, kesernyés mellékízek, mikor lesz a belépéskor azonnal érezhető szaga, és mikor lesz egész egyszerűen ehetetlen. A kulináris szertartások tegnapi helyszíne manapság boszorkánykonyha: végtermékeinek nemhogy élvezeti értéke nincsen, megmaradni is embert próbáló feladat a fazekak közelében a penetráns szag miatt.
Öreg minden, ami szentség.
Éhes unokák állnak föl a macskaasztal mellől, hogy a romlást futárként jelentsék.
Maradandó benyomást a tárgyak, az ízek romlékonyságáról ebben a házban, ebben a rozsdatemetőben szereztem. Amikor egy megszokott és a legjobb emberek által garantált minőség fakulni kezd, majd semmivé lesz, az mindig torokszorító érzés. De nagyanyám, egy idősödő, sokat szenvedett ember esendőségével meg lehetett barátkozni, legföljebb óvatosabb kézzel vettünk a süteményből, amit kínált. De a jellemek romlékonyságával már nehezebb volt bármit is kezdeni. Jó lett volna egy erős családhoz kötődni, fürödni a szeretetükben, indulni az útmutatásaik alapján!
Apám, Pisti, Éva, jaj, Istenem.
És a testi bajok, először is anyámé.
1986-ról nyolcvanhétre virradóra tehát dagonyáztam a nihilben. Beköszöntött első zacckorszakom. Hajnalban keltem. (Azóta csak hazautakból ismerős ez a napszak, borgőzösen vagy a nélkül.) Kilencszáznyolcvanhét: a klórral dúsított csapvíz, ha cigányútra téved. Pókhálós palack alján nem kotyog maradék bor. Kilencszáznyolcvanhét a vizesre sírt kispárna. És kilencszáznyolcvanhét az olajkályhák szezonja, anyám akkor befűtött, te hüledezve álltál, képeden szagos kence. Aztán megtanultam befűteni én is. Forró fürdőszobánkban bömböl az újvidéki rádió, szerb a szpíkör, Milenkovicsnak hívják, de ékes magyarsággal pletykálkodik az éjben.
Ovális tisztást vágtam a tenyeremmel a tükröt borító páratakaróba. Bibliai átkok hagyták el a szájamat, amíg leápoltam vadonatúj pattanásaim, és nem borotválkoztam csak azért sem, éppen csak serkent a szám fölött és az államon a szőr.
Az Országzászló lépcsői előtt hasaltam egyet a Bem téri tükörjégen. Akkoriban adta a tévé kedd esténként a Rabszolgasors című brazil sorozatot, amely páratlan népszerűségre tett szert, és egy Isaura nevű rabszolgalány szenvedéseiről szólt egy Leoncio nevű gaz földesúr fogságában. Isaura telén negyvencentis hó hullott. (Az ózonlyuk vagy mi a fene bekavart azóta.)
A Honvédlaktanyánál fölkaptam a villamosra, amelynek homlokán ott díszelgett a hívságos szám, az 1-es. (Az egyetlen, hírmondónak maradt vonal. Harminc éve hetet tartottak számon.) Zötykölődtem a Péterfián. Már és még üres volt a majdani Debrecen Plaza telke. Mellette a városgazda háza, a családi hagyomány szerint gazdálkodó őseink építették. Tanítóképző, Csokonai szobra, Kálvin tér, Nagytemplom, Piac utca – mondanám, de akkor még javában Vöröshadsereg útja.
Megérkeztem a gimnáziumba. Állandó Tóth Árpád-emlékkiállítás az emeleti zsibongóban, a pianínóval szemben. Tóth Árpád-szavalóverseny a Déri Múzeum dísztermében, nem kötelező föllépni, de egy verset fejből megtanulni igen: én Az ősök ritmusát választottam, miért?
A nyitóképhez (és a kötet borítójához) Isza Ferenc fotóját használtuk.