Margaret Atwood: Egy írói élet (2009)
Á, igen. Írás. Élet. Mikor? Hol? Hogyan? Ez a probléma. Élheted az életed, illetve írhatsz, de a kettő nem megy egyszerre, mert bár az élet lehet az írás tárgya, de egyben az ellensége is. Például:
HÉTFŐ: A lányommal kocsival visszaindulunk Torontóba a havas erdei kis házból, amit részben azért vettünk meg, hogy ott írjunk. De nem írtunk semmit. Helyette zsírkrétával beszíneztük az előző tulajdonos képei után maradt fehér foltokat a falakon. Megtöltöttük a madáretetőket, aztán figyeltük a téli madarakat, cinegéket, csuszkákat, harkályokat, tengeliceket – altató hatású tevékenység, ha az ember túlzásba viszi, a nyála is kicsordul. Hótalpas túrára mentünk, ő lendületes léptekkel, én zihálva. Igaz, megírtam egy tucatnyi régóta esedékes levelet. Ezen kívül mániákusan görcsöltem (1) az ősszel megjelenő regényem szerkesztésén; (2) a madármegfigyelésről szóló cikkemen; (3) egyéb mellékes dolgokon. Jobb görcsölni, mint megijedni.
KEDD: Kora reggel Coleen barátnőm segítségével felsora- koztunk a hallban, a bejárati ajtó előtt, egészen a kocsiig, és kézről kézre adtuk az éves juharszirupos-sültbabos jótékonysági rendezvényünkön összegyűlt élelmiszeres zacs- kókat az ételosztók számára – ez az esemény évente három napot vesz el az írói életből. Nem tudtam beüzemelni az új robotgépet – az előző még tavaly elromlott, és emiatt répa- saláta-ínség köszöntött be. De ez már visszalépés. A keddi görcsölés tárgya: hová lett a kis fém receptes dobozom? Valaki ellopta és eladta az eBayen? „Írással” van tele, ami az enyém, és olvashatatlan: búzacsírás muffin és hasonlók. Sok szerencsét az elolvasásához, receptesdoboz-tolvaj, gondoltam magamban. Kérdőre vontam mindenkit, aki tudhat róla. Sehol semmi.
Belekezdtem a 2009-es naplóba, mindössze két hét késéssel. De szép képet rajzoltam az elejére. Beragasztottam egy mozijegyet is: Frost/Nixon. Vagy fordítva.
SZERDA: Ma írtam egy keveset, egy beszédet, amit egy másik író születésnapi partiján kell elmondanom szombaton. Kényes ügy, mivel ez a kapcsolat az 1960-as évek végéről, az 1970-es évek elejéről datálódik, amikor még nem voltam a társadalom oszlopos tagja, mint ma, és mindannyian némiképp szilajabbak voltunk. A beszédnek úgy ötpercesnek kell lennie. Megírtam. Megmutattam az Élettársnak, aki azt tanácsolta, húzzam ki a gonoszkodóbb részeket. Tovább görcsöltem a receptes dobozon. Felhívtam a lányomat, látta-e. Azt felelte: „Ezt egyszer már megkérdezted tőlem.” Arra jutottam, hogy a receptes doboz elvesztése komoly alkotói válságba taszított. Belekezdtem Joan Acocella egy remek könyvébe, aki szerint az alkotói válság huszadik századi amerikai találmány. Úgy döntöttem, hogy többé nem lesz ilyenem. A döntés nem segített.
CSÜTÖRTÖK: Köpölyözésre mentem, de a szokásos orvosi vizsgálatok. Mint mindig, úgy éreztem, megbuktam üvegbe pisilésből. Elmentem a bankba. Átírtam a születésnapi beszédet. Kicsit viccesebb, kevésbé komor. Elkezdtem jegyzeteket készíteni egy másik határidős projekthez: „Öt jóslat”, amely elvileg egy jó cél érdekében gyűjt pénzt – a The Walrus nevű kanadai magazin számára. Miért pont The Walrus a neve? Nem tudom, talán mert állítólag a rozmár szelleme a legerősebb. Erősebb, mint például a kagylóé. Ráadásul rozmárpéniszből pompás kutyaszánostort lehet készíteni. Kétlem, hogy a szerkesztők ezt tudták, amikor nevet választottak.
De a The Walrus jó oknyomozó cikkeket ír, én pedig támogatom. A jóslatkoncepció azt mutatja, hogy látnok vagyok (ez nem igaz, de az adósságról szóló Payback [Törlessz] című könyvem hátborzongató időzítése alátámasztja – 2008 októberben jelent meg, épp akkor, amikor a gazdaság el- kezdett összeomlani). A jóslatokat egy papírtekercsre kell leírnom, amit egy kristályvázába tesznek, és elárverezik egy vacsorán, egy hét múlva. A mai görcsölés tárgya: mit jósoljak? A vállalkozást nem segíti, hogy egy torontói ma- gazin hátborzongató fotót jelentetett meg rólam, sárga tévés sminkben és lila rúzzsal, úgy nézek ki – jegyezte meg az egyik rosszindulatú tévés kommentátor –, mint Ollókezű Edward. Milyen igaz.
Még mindig nem sikerült megtalálnom a receptes dobozt. Ezt használtam mentségként, amiért nem dolgozom a késedelmes madaras cikken.
PÉNTEK: Nagy havazás. Ennek ellenére elmentem a szokásos reggeli sétára. Vettem pár holmit, többek között fürdőszobaszőnyegeket a havas erdei kisházba, ami elvileg „írásra” való. Megint átírtam az író születésnapi beszédét. Rávettem Élettársat, olvassa el. Azt mondta, rendben van. Kétségeim támadtak. Rengeteg e-mailre válaszoltam. Azon gondolkodtam, mennyit írhatnék az e-mailek helyett.
SZOMBAT: Miután újra átírtam a beszédet, átgázoltam a hóban az író születésnapi partijára. A ruhatárban az is- merős kanadai téli jelenet fogadott, a csizmát levették, és benti cipőt húztak helyette. Sok más író volt ott – egy kicsit mindannyian úgy néztünk ki, mint Ollókezű Edward, kivéve azt a néhányat, akik a télikabátjuk miatt a Háború és béke szereplőinek tűnnek. Az élet egyre inkább búcsúbeszéd-jelleget ölt. Elmondtam a beszédet. Nem is volt olyan rossz. Beszéltem a regényem szerkesztőjével, aki ott volt a partin, hogy mikorra készülhet el végső megjegyzéseivel. Azt mondtam, nekem nem sürgős (hazugság). Hazagázoltam a hóban. Megnéztem a lépésszámlálón, hány lépést tettem – az új mániám. A receptes doboz még mindig sehol. Azon tűnődtem, vajon nem az anyám receptes dobozának megöröklése (nagyobb, rendezettebb, fából) miatt párolgott el az enyém? Gondolat: Ez úton őrülés van.*
VASÁRNAP: Élettárssal felautóztunk a havas erdei kisházhoz, szörnyű havas esőben és latyakban. Örülök, hogy a kocsinak van kipörgésgátlója. Épp időben értünk a házhoz, hogy feltöltsük a kiürült madáretetőket. Előkészítettem az asztalt, hogy valahol tudjak írni valamit. Nem sikerült hozzáférni az e-mailekhez, ami valójában áldás. Az erdő szép, sötét és mély. Minek írni?
HÉTFŐ: Nincs víznyomás. Hiába babráltam a szivatytyút. Élettárs a szerszámoskamrába belépve látta, hogy a plafonból gőzölgő forró víz ömlik. Elzárta a csapokat, de attól féltünk, hogy csőtörés volt, szétfagyott a vízvezeték. Érkezett a szakember, azt mondta, nem fagyott szét – csak rosszul forrasztották össze. Csövek megjavítva.
Annyira örültem, hogy hajszál híján, de megmenekültünk, hogy megírtam a jóslatokat, mind az öt oldalt. Aggaszt, hogy nem fog beleférni a kristálypalackba. Sétálni mentem a fehéres-kékes, havas úton, miközben a rózsaszínes-sárgás nap lemenőben volt. Tiszta Arthur Lismer (kanadai festő). Szarvasnyomokat kerestem. Nem találtam.
CSÜTÖRTÖK: A húgom jött látogatóba a hírrel, hogy valójában hol vannak a szarvasok, és a hiányzó dobozból való recept alapján készült búzacsírás muffinféleségeket hozott. Azt mondta, a doboz örökség, és átérezte az elvesztésének jelentőségét.
Visszatértem a városba. A jóslatokat széles margóval, 11-es betűmérettel nyomtattam ki, a margókat levágtam, a lapokat narancssárga rizspapírba tekertem, pecsétviasszal lezártam, zsineget kötöttem rá, hogy ki lehessen venni az üvegből anélkül, hogy össze kéne törni, és belegyömöszöltem. Ezt a tételt kipipáltam a listán.
Újra keresni kezdtem a receptes dobozt, és megtaláltam a fiók mögé beesve, egy régi biomüzliszelet és egy gingkomag-konzerv társaságában. Nagyon örülök, hogy megtaláltam ezt a dobozt – még nem őrültem meg! Jött egy e-mail, azt javasolják, hogy írjak az írói életről, és mivel a receptes doboz megtalálása véget vetett az alkotói válságomnak, azonnal neki is ültem, és íme, itt is van: 1208 szó, 120 perc. Most már meg tudom írni a madaras cikket. Talán.
Az Egy írói élet Csonka Ágnes fordításában jelent meg az Égető kérdések című kötetben, 2022-ben, a Jelenkor Kiadó gondozásában.