Minden könyv ajándékba kapott emberi tapasztalat, de a tapasztalatok és a könyvek is sokfélék szerencsére. A remekművek viszont az emberi tapasztalatoknak olyan kikristályosodásai, amelyekben az író által feltárt konkrét és képzelet- vagy álombeli életesemények az olvasó szenzuális élményévé válnak, függetlenül attól, hogy elvont metafizikai gondolatok és banális történések váltakoznak benne.
Koszta Gabriella írása a Nyugati tér blognak
Mircea Cărtărescu Szolenoid című regénye kétségtelenül ilyen remekmű. Nem véletlen, hogy 2015-ös megjelenése óta körülbelül húsz nyelvre lefordították, és filozófiai mélysége, bonyolult labirintusos szerkezete ellenére mindenhol meghódította olvasóit és elemzőit. Olyan sokszínű, változatos, annyi történet, fő- és mellékszál van benne, érzékletesen, élethűen elmesélve, hogy a legkülönbözőbb érdeklődésű olvasót sem ereszti. A bukaresti külváros gyámoltalan irodalomtanárának látomásos képzeletvilágában rendkívüli panorámaként az emberi gondolkodásban tükröződő csaknem teljes kultúrtörténet, tudománytörténet, asztrológia, anatómia, az emberi természet megannyi tragikus és komikus változata feltárul, egyedisége mégis esendőségünk költői dimenziókba emelésében és a személyes hang közvetlenségében nyilvánul meg.
Cărtărescu Bukarest írója, művében megelevenedik a város, a regény feltárja a település színes, szomorú és vidám, ezerféle arcát, sőt, a láthatatlan és transzcendens részleteit is.
Honnan ez a titokzatos cím? Mit takar? Egyáltalán mit jelent? Rövid keresgélés után az interneten kiderül, hogy nem is annyira titokzatos, nem is annyira elvont, hiszen inkább valami vulgáris, banális tárgy, semmint transzcendens, földöntúli fénysugár. Vagy talán mégis? A Szolenoid cselekményét ugyanúgy lehetetlen elmesélni, mint egy szimfóniáét, mert a különböző cselekményszálak ugyanúgy csak együtt érvényesek és hatnak, mint a zenemű együtt felcsendülő, egymásra válaszoló szólamai, hangjai, hangszerei. Már a tételszámok és a számos matematikai utalás és történet miatt is struktúrájában leginkább próza-szimfóniának nevezhető. A szövegnek is van zeneisége, nemcsak a szerkezetnek. A szolenoid szónak is van dallama, és annak a jelentéséhez nincs köze. Akkor hol van itt az összefüggés? A fordítónak ezeket az alapvető kérdéseket kell mindenekelőtt tisztáznia, mielőtt a mű fordításába kezd, ami egyszerre nagy kihívás, élmény, kaland és kockázat.
A szolenoid műszaki kifejezés, olyan rézdróttekercset jelöl, amelynek közepén vasmag van, és ha elektromos áram halad át rajta, a vasmag elmozdul az elektromágneses térben. A szolenoid az elektromágneses energiát mechanikai energiává alakítja, például a négyütemű autóknál. Cărtărescunál a szolenoid egyszerre konkrét és elvont, szimbolikus jelentéssel bíró fogalom, mint nála sok-sok más valóságelem. És mindegyik kapcsolódik egy másikhoz… Ha az Orbitor-trilógia központi metaforája a Ștefan cel mare úti lakás triptichonszerű hármasablaka, a Szolenoidé a mágneses térben keletkező energia által előtűnő négydimenziós test, a hiperkocka (tesseract).
A regény maga is olyan hiperkocka, amelyben fontos szerepe van a szolenoid által létrehozott mágneses térnek, amelyben az eredeti kockához megannyi újabb kocka kapcsolódik, ahogy a cselekmény tesseractjához is. Mi, emberek rendszerint csupán három dimenziót észlelünk. A hiperkocka úgy viszonyul a kockához, mint a kocka a négyzethez. A regény – a hiperkockához hasonlóan – a mindenséget akarja befogni. Tulajdonképpen az Orbitor-trilógia lepkemetaforája átalakulásának lehetünk itt tanúi.
A szolenoidok képezik a város és az egész világ titokzatos lelkét, rejtett energiájuk képes ledönteni a megismerés, az időbeliség és a fizikai törvények korlátait. Ha működni kezd a szolenoid, a test elválik a földtől, a halottasház kupolája kinyílik, mint a gubó, utat adva a képzeletnek, a titokzatos emberi szellemnek…
Az út felidézi Dante útját a Pokolból a Paradicsomba, az isteni rózsa, a káprázatos és emberi ésszel felfoghatatlan hiperkocka, a negyedik dimenzió felé. A Szolenoid négy részre tagolt szerkezete szintén erre utal. Nem a főszereplő megváltása jelenti a csodát, hanem a saját választása: mikor megnyílik előtte a lehetőség, megtalálja azt a titkos ajtót, azt a vasúti váltót, amely a saját megváltásához, a labirintusból kifelé (önmagában ugyanakkor befelé) vezet.
A regény számtalan filmszerű jelenetben, szürreális látomásban mutatja be a dolgok és a világ paradox, láthatatlan – mégis ugyanolyan valódi arcát. A Bukarest alatt rejlő szolenoidok egyszer csak működni kezdenek, energiájuk kitépi a várost a földből, a magasba emeli, de alatta, a tépés, a var helyén látszanak a rothadó, beteg belső szervei, amelyek belülről, észrevétlenül pusztulnak. A város felemelkedése szimbolikus, de még nem a megváltás. A Pokolból kvázi a Purgatóriumba kerül a felszabadult Bukarest, és álomképként lebeg, mint egy élhető-lakható város projekciója. A narrátor szerelme, Irina mennyei kék szemével azonban az elbeszélőt nem más égitestek közé, hanem a földi világba vezeti.
A megváltás csak itt, ebben a kockában, a földi valóságban lehetséges, a gondolkodásunk, anyagi természetű agyunk, a teremtett titokzatos mindenség – a hiperkocka – parányi darabkájának a működése által.