Ma ünnepli 80. születésnapját Nádas Péter. A Kossuth-díjas író, drámaíró, esszéista 1942. október 14-én született Budapesten.
Nádas Péter művei a Jelenkor Kiadó gondozásában jelennek meg immár 30 éve, 1992 óta. A 2015-ben megújult életműsorozatban adtuk ki az Egy családregény vége című, először 1977-ben megjelent művét, amely immár 25 nyelven olvasható. Az Emlékiratok könyvét, amelyről Susan Sontag azt írta: „Korunk legnagyobb regénye és a század nagy könyveinek egyike”. A Párhuzamos történeteket, melyet a Die Zeit „gigantikus mű”-nek nevezett, és ugyancsak az életműsorozatban jelent meg bővített kiadásban a trilógiában elbeszélt események hitelességét megalapozó, az ábrázolt korszakok levegőjét érzékeltető, a szerzőt a mű megírásában segítő dokumentumokat tartalmazó Párhuzamos olvasókönyv is.
Markója Csilla tanulmánykötetéből (A mérleg nyelve. Szó és kép Nádas Péter művészetében) Nádas fotográfiai életművét ismerhetjük meg. Az élet sója és Az égi és a földi szerelemről című esszékötetekhez Forgách András készített rajzokat. Nádas Péter önéletírása, a Világló részletek című memoár 2017-ben jelent meg, és – rendhagyó módon – alig fél évvel később a német Rowohlt Verlag is megjelentette Christina Viragh fordításában. 2018-ban az életműsorozatot a szerző Minotaurus című kötetével folytattuk, melyben Nádas Péter válogatott elbeszéléseit gyűjtöttük egybe. A 2019-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg A szabadság tréningjei, majd szintén abban az évben, októberben a szerző válogatott esszéinek első kötete, a Leni sír került a könyvesboltokba. 2020 tavaszán az esszékötet második része, az Arbor mundi, majd 2021 tavaszán a harmadik, Rokon lelkek címet viselő válogatás is megjelent, tavaly ősszel került a könyvesboltokba Nádas Péter 1989-es esszéregénye, az Évkönyv negyedik kiadása az életműsorozat legújabb darabjaként. 2022-ben „meglepetésként” érkezett, a Rémtörténetek, amiről Nádas Péter nemrégiben azt nyilatkozta: „Ez a legszemélyesebb regényem. (…) A Rémtörténetek számomra egy időskori tréfa, búcsú, őszike, vágykielégítés és önleleplezés.” A regény már németül is olvasható (Schauergeschichten, Rowohlt Verlag, Heinrich Eisterer fordítása), a Frankfurti Könyvvásáron mutatják be október 21-én.
2020 júniusban indult útjára az #olvassnádast-sorozatunk, melyben az akkor 15 éve megjelent Párhuzamos történeteket olvastuk újra – 16 héten át Ott Anna és egy-egy szakértő (irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő vagy író, aki jó ismerője a Nádas-életműnek) beszélgetett a regényről. Ezt a sorozatunkat az idén 35 éve megjelent Emlékiratok könyvével folytattuk 2021 februárjában, a regényt 11 héten át olvastuk közösen. Szeptember 30. és október 2. között – Nádas Péter közelgő 80. születésnapja alkalmából – a Nádas Péter Budapestje címet viselő rendezvénysorozat keretében az érdeklődők a Rémtörténetek értelmezéséhez, olvasásához kaphattak segítséget Ott Anna vendégeitől, Sárközy Bencétől, Tompa Andreától és Sipos Balázstól.
A születésnapra Nádas Péterről és Nádas Pétertől nyolc képet és nyolc szöveget válogattunk.
„Általában nem tudja az ember, hogy mi minden meg nem esik születése napján, pedig ez olyan regényes. Később sem lesz kíváncsi rá, mert abban a hiszemben éli le becses életét, hogy ezen a kivételes szerdán, pénteken vagy kedden a világ központi eseménye mégiscsak az ő érkezése volt. Később nagyszerű ünnepséget rendez, hogy barátaival a saját születése örömünnepeként ünnepelje meg a radzyńi, łukovi és mizoči tömegmészárlás évfordulóját. Bár nemcsak a tortán égnek a gyertyák és szól az egész nagy agyalágyult és minden muzikalitást nélkülöző happy birthday, hanem aznap még Groznij olajkútjai is lángokban állnak, to you.” – Nádas Péter: Világló részletek
„Közlékenységem elemi örömével tudatom veled, hogy 1942. október 14-én jöttem e világra, anyám beszámolója szerint egy olyan nyáriasan meleg napon, hogy mikor megjöttek az első fájásai, egyetlen szál selyemruhában villamosozott be a Zsidó Kórházba, s eszébe se jutott valami meleg holmit vinni magával. Mire Pozsonyi úti lakásunkba hazavittek, már ősz volt, hideg ködökkel és sárgásan kék éggel, azon kedves évszak, melyet – tán éppen ezért – a legjobban szeretek. Hirschler Imre segített a világra, s ez számomra azért is érdekes, mert mikor körülbelül harminc év múltán ugyanő műtötte a szerelmemet – akivel egyébként 1961-ben ismerkedtem meg, és azóta is együtt élek –, akkor kórházi osztályának folyosóján már messziről integetve jött felém lobogó fehér köpenyében és nagy örömmel szorítva meg kezem, jól emlékezett világrajövetelem szerencsés pillanatára, harminc év múltán fölismert tehát! amiből arra a következtetésre jutottam, hogy férfinak is olyan vagyok, mint egy újszülött, kiről éppen most mossák a placenta maradékait, megy hát az időnk, de minden látszat ellenére nem sok változást hoz magával.” – Nádas Péter: Életrajzi vázlat
„Az arcom vonásai korábban az anyám vonásaira emlékeztettek, ami az életkorral teljesen megváltozott, mert borotválkozás vagy fogmosás közben most inkább az apám ábrázata néz vissza rám a tükörből a fivérei vagy az öcsém ábrázatával együtt. A kézfejem, az ujjak hossza, a körmöm formája és minősége, a körömágyak és a csuklóm azonos Mezei Klára, azaz apai nagyanyám kézfejével és csuklójával, ám ez a kéz azonos az ő anyjának, a bécsi születésű Schlesinger Eugéniának, azaz a dédanyámnak a kezével.” – Nádas Péter: Világló részletek
„Percek óta ott van előtte a két arc. Milyen furcsa ez. Sötét nagy szemek, hosszú pillákkal. Mégis, hogyan lehetséges? Anna szemébe szeretett volna mindig elmerülni, nem a szó leírt értelmében; pontosabban: szeretett volna a szem mögé nézni, felkutatni a homlokcsont mögött elhelyezkedő világot, szerette volna megkeresni e nyugodt tekintet tartalmát. Pedig csak egyszer látta Annát. Ha Irén nézett rá, ugyanazokkal a szemekkel, akkor inkább elfordult. Talán csak egyszer állta igazán ezt a tekintetet. Fényképezte az asszonyt. Naményi Dánielné a laboratóriumban tevékenykedett, az asszony igazolványképeket kért magáról. Rutinosan ültette le, begyakorlottan állította a fényeket az arcra. Kevés ember állja a fényt. Az asszony nyugodtan emelte fel súlyos pilláit, s ránézett. Olyan szép volt a szeme és olyan különös e töredezett arcban, hogy sokáig nézte. Nem, nehogy félreértsék a helyzetet. Nem szerette meg azonnal, tulajdonképpen nem szerette meg soha. Csak érdekes volt az egész. Ahogy az asszony ráemelte a tekintetét. Volt benne valami. Talán valami kezdeményezés. Érezte az asszony bőrének melegét az ujja hegyén, ahogy beállította az arcot. Aztán beállította még egyszer. A tekintet nyugodtan követte mozdulatait. A géphez lépett, s eltűnt volna már a fekete kendő alatt, amikor megszólalt az asszony.
– Nehéz lesz rólam képet csinálni.
– Miért lenne nehéz?
– Öreg vagyok… – a homlokán ülő ráncokra bökött.
– Majd kiretusáljuk…” – Nádas Péter: A pince
„Pátzaytól volt még egy negyedik szobruk, egy talapzatával együtt mindössze 32 centiméter magas bronz kisplasztika. A kamasz Dávid igen testiesen megmunkált aktja a csüggedtség pillanatában.
Vége, vereség, semmit nem érdemes többé tennie. Mintha felemelt kezével ezt mondaná. Minden egész elveszett. Eltörött a világegyetem kristálytengelye.
De minden bizonnyal ugyane pillanatban fedezi fel Dávid a patakágyban heverő öt fényes követ, amivel majd a világ menetét változtatja meg.
Lépés közben látjuk a kamasz Dávidot. A szobor kamaszkorom óta az én birtokom, mindenkori gyógyszerem, azóta mindig is különböző íróasztalaimon vagy polcaim peremén állt. Vittem magammal életfogytig tartó önkéntes száműzetéseim színhelyére, Kisorosziba, Gombosszegre. Évtizedekig együtt nélkülöztem vele. Öngyilkossági előkészületeim kudarcának egyetlen szemtanúja lett, a szégyennek, a tehetetlenségnek. A jó szobrot nem csak nézni lehet, ő maga lát. Több öntvény készülhetett belőle, bizonyára igen különböző minőségű öntvények, hiszen a Magyar Nemzeti Galériában őrzött öntvény az enyémnél jóval gyengébb minőségű. Még az is meglehet, hogy a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonát egy korábbi, netán vázlatos agyagminta alapján öntötték.
Legnagyobb szerencsémre hatvan éve nézem a tökéletes példányt. Habár meg kell adni, hogy szobrászilag nem olyan kivételes, mint a nagynéném büsztje.” – Nádas Péter: Világló részletek
„Tulajdonképpen rejtőzködő ember vagyok, mégis önarcképeket csinálok. Azért csinálok önarcképet, mert ahogy a festők mondják, én vagyok a legközelebbi modell. Nem kell modellt keresnem, hanem itt vagyok magamnak, s akkor veszem a palettát, veszek egy tükröt. Ennek a 20-as, 30-as évek posztimpresszionista magyar festészetében is nagy története van. Ahogy az árverési katalógusokat nézegetem, kiterjedt gyűjteményt lehetne alapítani. Egyik szebb, mint a másik. Olykor harmadrangú festők is fantasztikus önarcképeket gyártanak. Ez működik bennem is, ennek az iskolának a kényszere, hogy itt vagyok én legközelebbi modellnek. Minden szobámban eddig mindig volt tükör. Ez az első szoba, ahol most ülök, amiben nincs tükör. Mert korábban mindig tükörben nézegettem a különböző mozdulatok lefutását, hatásmechanizmusát. Ha megírtam egy mozdulatot, egy arckifejezést, akkor a tükörben rögtön ki is próbáltam, a tükör volt az ellenőröm.” – Károlyi Csaba: Egy teljes év. Beszélgetések Nádas Péterrel
„Fényképeztem egy életen át, de hogy egyáltalán ez a szenvedély, ez a rögeszme, a fényképészet, ha van egyáltalán ilyesmim, befolyásolja-e az írást, arra nem gondoltam. De fordítva sem gondoltam, hogy az irodalom befolyásolná, hogy mit fényképezzek vagy mit ne fényképezzek. Az agyamban a két dolgot valamiként külön kezeltem. Mígnem jött dr. Matthias Haldemann, a zugi Kunsthaus igazgatója, aki Fellbachban a városháza kiállítóterében látta egy elég nagy kiállításomat, talán 2009-ben, ami technikai okokból egyébként nagyon sikerületlen kiállítás volt. Megbántam, mint a kutya, aki hatot kölykezett. Haldemann akkor azt mondta, hogy ő is akar rendezni egy kiállítást, de nemcsak a képeimből, hanem arra lenne kíváncsi, miként függ össze az írói ténykedésem a fényképezéssel. Kapásból azt válaszoltam, hogy erről ugyan nem nagyon tud kiállítást csinálni, mert sehogy nem függ össze ez a kettő. Akkor láttuk egymást először. Ezzel el is váltunk. Mivel ő egy igazi svájci, egy bázeli, nagyon meglepni nem lehet, csendes, csökönyös ember. Én meg magyar vagyok, előbb beszélek, aztán gondolkodom. Elváltunk, majd gondolkodni kezdtem, hogy ez valóban így van-e, hogy ne lenne közöttük összefüggés. És rövid úton rájöttem, hogy hiszen én hülyeségeket beszéltem ennek a Haldemann-nak. Hogyne lenne közöttük összefüggés, és ezt már így, öregen kell megértenem, hogy miként függ össze a kettő. Hát a látás iskolája teremti meg az összefüggést, a nem tudatos látás vagy a látásnak a nem tudatosodott fele vitt el a fotográfiai látáshoz. Gyerekként kiállításokra jártam. Egyedül is. Szenvedélyem lett a képnézés. A Falk Miksa utca és a körút sarkán bemenni a régiségkereskedésbe, szemben a mostani Kieselbach Galériával. Antik bútorokat is árultak ott, antik dísztárgyakat, ezeket szintén nagyon szívesen nézegettem. Iszonyatos mennyiségű kép volt a legjobb magyar festőktől a falakon, nagyon olcsón és állandóan azt nézegettem, hogy mit szeretnék birtokolni. Ezek közül a festők közül nem egyet már ismertem gyerekként, Szentendréről, sokakról meg történeteket ismertem. Innen aztán mentem tovább a Kossuth Lajos utcai régiségkereskedésbe, mellette föltétlenül megnéztem Szabó Éva textilkereskedésének kirakatát, néha be is mentem a boltba, ő volt az egyik legjelentékenyebb modernista magyar textiles. Onnan tovább az Apponyi téri műkereskedésbe, ennek a Kígyó utcából is volt egy bejárata.” – Károlyi Csaba: Egy teljes év. Beszélgetések Nádas Péterrel
„Pozitív időélményem egy volt még, amikor a vadkörtefát fényképeztem egy éven át. Akkor az volt az élmény, hogy fának nincsen év, mert minden évben más az év és más is lesz az évgyűrűje. Két különböző évből származó képeket nem tudok egymás mellé lerakni egy sorozatban, mert mindig más az ősz, más a tél. Évszak sincs. Az évszakok másként csúsznak át egymásba, mint ahogy a Gergely-naptár jegyében fogant időszámításunk szuggerálja. Az idő fogalmának szuggesztiójában élünk, de az idő ebben az egyezményes tagolásban nem létezik. Kizárólag átmenet van. Télen sincs megállás, pedig úgy látszik, hogy semmi nem változik. Holott nagy léptékben változik. Nemcsak a fények, a vegetáció is minden hőmérsékleti változást követ. Szóval ez az éves fényképezés vagy a hónapról hónapra való írás nagy pozitív tanítás volt az időről. A negatív tanítás meg az volt, hogy ülök itt a szobámban, ahol a falakról is szöveg csurog, ami majd mindentől független időt képez. Egy olyan időt, amit rajtam kívül senki nem ismer, nem is kell ismernie, teljesen individuális időt, ami a mi Gergely-naptárunktól, a történelmi időktől és még a csuda tudja, mi mindentől, még a saját fiziológiámtól is független. Izolál. A saját munkám izolál a többiektől. Elszakít. De nem tudok nem elszakadni, mert akkor nem tudom a munkámat tisztességesen elvégezni.” – Károlyi Csaba: Egy teljes év. Beszélgetések Nádas Péterrel