Nézem a polcon a háború során megsérült, még így is gyönyörű padlóvázát, amelynek kecses testén egy tó flórája és faunája elevenedik meg. A váza karcsú nyakának csak a fele maradt meg, a törés mentén éles fogazatban végződik, mint egy vicsorgó száj, ami a hiányzó rész után kiált. Emiatt kezdtem regényt írni.
László Boglárka exkluzív írása a Nyugati tér blogon
Titkokat őriz ez a sokat megélt váza, amelyeknek próbáltam nyomába eredni, közben József Attila sorai doboltak a fülemben: „A titkokat ne lesd meg” − de én kíváncsi voltam. Azt hiszem, alapvetően mindnyájan kíváncsiak vagyunk. A váza öblös alsó részén a náddal szegélyezett víztükör, fölötte szitakötők táncolnak. A vízen lila íriszek és rózsaszín tavirózsák, melyek szirmai a síkból kinyúlnak a térbe, ahogy a lágyan hajló nádlevelek is körbefonják a váza testét. Gyerekkorom legkedvesebb helyszínének nádasokkal, tavakkal szabdalt világát idézi, és a nagyanyámat, aki mindig különös gonddal törölgette a virágok szirmairól és a nádszálakról a rárakódott port. Túl későn eredtem a váza történetének nyomába, már nem tudtam minden titkát megfejteni, de kutakodásom nyomán számtalan érdekes történet gyűlt köré, ami aztán regénnyé vált.
A hiányokat a képzeletem pótolta.
A titok fontos összetevője A Bánlaky-örökség című regényemnek, ami egy általam kitalált grófi család magyarországi birtokán játszódik, néhány igen rövid erdélyi, budapesti, párizsi, soproni, svájci és balatoni kitekintéstől eltekintve ugyanazon az elképzelt helyszínen: a baravári erdőben. A Bánlaky-örökség nem csupán egy család története, inkább korképek füzére több család mintegy négy generációján keresztül: a monarchiabeli boldog békeidőktől háborúkon, rendszerváltozásokon át az ezredfordulóig.
Levél- és könyvtári kutatások, családi legendáriumok feltárása során újabb és újabb kapcsolódó történeteket dobott elém a múlt feneketlen kútja, igazolva Thomas Mann legjobb kezdősorának igazságát. A birtokomba került ismeretek átadásának vágya mindig is a szenvedélyem volt, állandó misszióm: tanítva mesélni vagy mesélve tanítani. Természetesen ezúttal sem tudtam kibújni a bőrömből. Regényem szövetébe szép számmal szőttem bele kultúrtörténeti érdekességeket, amelyekkel, remélem, sikerül megörvendeztetnem a kedves Olvasót.
Feltűnik egy brit uralkodó, akinek a kecskeméti barackpálinka nemzetközi hírnevét köszönhetjük, és Nyizsinszkij is, az Orosz Balett csillaga, aki Márkus Emília veje lesz, s akinek alakját sokkal később Freddie Mercury idézi meg egy Queen videóklipben. Elmesélem, miért éltek nagy számban francia menekültek 1942 és 1944 között Balatonbogláron, vagy hogyan lett a legnagyobb fizikusunk, báró Eötvös Loránd „a proletariátus halottja”, akinek a ravatalát 1919 áprilisában a Vörös Őrség katonái vették körbe.
A történetek, a családi titkok regénnyé szövése könnyebb, mint a könyv születésének kulisszatitkairól írni. Nézem a vázát az íróasztallal szemben a polcon. Igazán segíthetne, ha már két évvel ezelőtt írásra sarkallt, mert nem tudtam pontosan, mire lehetnek kíváncsiak az olvasók. „Meg kell mutatni magad!” − hallom a marketinggel foglalkozó barátaim hangját. Promóció, kreatívok, Facebook, Insta, Twitter – idegen csengésű szavak, egy részükről nem is tudom pontosan, mit jelentenek. „Szerzői Facebook-oldal is kell!” − szól ellentmondást nem tűrően a sajtós barát tanácsa. „Miért, a másik nem jó? Alig két éve van, bár azt sem igen akartam.” Végül persze megadom magam, és bejelentem a regény megjelenését, valamint a szerzői oldal elkészültét ismerőseimnek. Tömegével jönnek az üzenetek. „Na, látod, megy ez!” − hallom a telefonon.
Sok kérdést kapok.
A legtöbben arra kíváncsiak, vajon a szereplők és a történetek valósak-e vagy fiktívek.
A szereplők többsége kitalált személy. A valós történésekkel való esetleges hasonlóság azonban nem kizárólag a véletlen műve, hiszen a legjobb sztorikat éppen az élet írja. A képzelet szülte szereplők mellett a korabeli magyar közélet valós alakjai is elő-előtűnnek, mint Eötvös Loránd, Klebelsberg Kuno, az egykori francia nagykövet vagy a gyermekmentő Sztehlo Gábor lelkész.
„Te most már író vagy?” Ha folyamatos melléknévi igenévként használandó a szó, akkor igen − mert éppen írok. Hallom a zavart csöndet a telefon túlfelén. Ha főnévként használjuk, akkor azt nem én döntöm el. Majd az olvasók és az ítészek. Egyelőre történetmesélőnek aposztrofálnám magam. Érzem, hogy nem érti. „De megjelent a könyved?” Ráhagyom. Nem magyarázom, hogy nem mindenki író, akinek megjelenik egy könyve, legfeljebb csak szeretne az lenni.
Többen a regény hossza iránt érdeklődnek. Több mint ötszáz oldal. A fiam szerint ennyit az ő generációja már ugyan el nem olvasna, csak a boomerek, mint én. Sebaj, én ugyanúgy bízom az idősebbekben, ahogy az ifjabbakban is, és reménykedem, hogy elég érdekesen sikerült összegabalyítani a cselekményszálakat, ezzel fenntartani az érdeklődést az utolsó oldalig, ahol aztán minden titok napvilágra kerül. Nézem a vázát: most a napsütésben kissé porosnak látom, sőt pókhálósnak. Le kellene törölgetni.
A legfőbb titok, amire a múltban való kutakodás és az írás során jutottam: mindig az egyedi sorsokban, az aprónak tetsző történetekben bújik meg a lényeg, hiszen végül ezek állnak össze történelemmé. Ebben a képzeletbeli erdőben a regényem történései és a szereplői között mindenki fellelheti családja múltjának egy-egy darabját, hiszen ugyanazon történelmi viharok alakították mindannyiunk sorsát.
Most pedig az író nőből takarító nővé válok, és tényleg letörölgetem azt a vázát.