Ungváry Rudolf köszöntője Földényi F. László 70. születésnapjára
„Csak addig sétáltam el, ahonnan még láthattam az épületet, hogy visszataláljak” – mondta ő, amikor 17 évesen először Budapestre keveredett. Én meg fel nem foghattam: miért nem írta föl magának a címet, és vett előtte egy térképet?
Történhetne ez akár ma is. Földényi egész habitusában van valami körültekintő visszafogottság, megfontoltság. Mint aki csak az érzékeire próbálna hallgatni, nem is akar feltétlenül válaszokat találni. Egy régi berlini fényképet is úgy tud oldalakon keresztül elemezni, hogy egy pillanatra sem távolodik el a benyomásaitól, s ezáltal önmagától.
Nem azt nyomozza ki, mi a kép történeti, személyi háttere, hanem azt, mi történik vele, amikor látja. És lenyűgözi, hogy ez a történés nem vele játszódik le, nem az elméjében, hanem egy ismeretlennel, „ami mindig is helyettem élvez”. Én meg fel nem foghatom, hogy ha ez igaz, akkor ő maga miről is képes egyáltalán írni? Úgy vagyok vele, ahogy ő a benne levő ismeretlennel. Bevallom, én magam akarom tudni, mindenáron felfejteni és megítélni őt.
Mióta Földényit figyelem, a könyveit, esszéit olvasva csak azt észlelem, hogy minden műve mégis ítélet. Ítélet az észre alapozott bizonyosságról. Én meg ámulok, hiszen az esze nélkül ez lehetetlen volna. Neki a legfontosabb „a sötét oldala a kultúrának, amire nem figyelnek oda, vagy ha igen, akkor inkább gyanakodva”. És a végeredmény, hogy frontálisan megy szembe a felvilágosodásból levezetett üdvtörténettel. Az észre alapozott emberi, ezáltal társadalmi megváltással. Ítélkezés ez a javából. „Az élet elronthatatlansága a cél. Az eredmény: síremlék, börtön, bolondokháza, lakótelep”, írja Chirico tárgyi meztelenségre vetkőztetett képei kapcsán (Az eleven halál terei).
Teszi ezt töprengve, gondolkodva, elemezve. Szerintem ő, szerinte valami ismeretlen benne. Őt figyelve az a gyanúm, hogy valójában teljesen elvontan gondolkodik, égi magasságokban. Miközben folyton a mélységre hivatkozik.
Az emberi lélek bensőségei megfigyeléseinek tárgyai, melyeket nagyon is racionálisan jár körül, minden művében újra meg újra. Az faszcinálja, hogy még saját magát sem ismeri, és ez a legnagyobb óvatosságra inti. Attól kezdve, hogy 34 évesen a Melankóliával megtalálta a saját hangját, születnek sorra a művei. Ezek tárgya látszólag nagyon különböző, de mindegyikből árad, hogy titok, titok, titok. „Titok: emberi öltözék”, írta William Blake. Nem kétséges, Földényi mindig ide jut el.
Salamon János szavaival: „józan, kiegyensúlyozott, szellős, áttekinthető és jól formált mondatokban járja körül” azt, amiről az a véleménye, hogy valójában megfoghatatlan – mese, csalódás, álom. Első tárgyának, a melankóliának harmincnyolc év után még egy művet szentelt, A melankólia dicséretét, mint aki nem tud vele betelni.
Újra meg újra elképeszt a burkolt radikalizmusa: ahogy hadat üzen az ész kizárólagos uralmának. Az képeszt el ugyanis, hogy akkor viszont mi legyen és hogyan, ha az ész ennyire tehetetlen a bennünk levő ismeretlennel szemben? Azt tudom csak leszűrni a műveiből, hogy jaj nekünk, ha az ösztöneink nem működnek jól. Ilyet, így, ő persze ki nem mondana.
A Dosztojevszkij Szibériában Hegelt olvassa, és sírva fakad című írása az esszéirodalom egyik legradikálisabb műve – ha felismerjük, hogy az önérzet zavarában azok a Dosztojevszkijnek tulajdonított könnyek azért lehetségesek, mert a faj mára eljutott oda, hogy elkezdjen szembenézni mai valóságával. Azzal, hogy kizárólag az eszét követve vagy túlságosan elveszíti az ösztöneit, és abba pusztul bele, vagy a fékezetlenül bolsevisztikussá váló ész rettenetes következményeitől megrettenve, elbizonytalanodva azokra hallgat, akik az ösztönléthez való visszatérés fasisztoid boldogságát ígérik.
„Mi az, amit a felvilágosodás mégsem világít meg. Vagy mi az, amit hárítunk magunktól, hogy ne lássuk, hogy ne vegyünk róla tudomást. Mi az, amit reflexből azonnal elutasítunk”, kérdezi Földényi egy interjújában.
Amit a felvilágosodás örökségének félelmetes, világmegváló és önpusztító örökségéről ír, olyan megértő, tapintatos formában fogalmazza meg műveiben, hogy művelt, felvilágosodott olvasói talán észre sem veszik, mekkora, immár egy életműre kiterjedő következetességgel rombolja porig legszentebb eszményeiket – beleértve a politikaiakat is. Így aztán nem kerül a senki földjére, példamutató életével és művével megvédi magát, miközben az észszerűség kizárólagosságával szemben az értelmesebb életnek keresi a helyet.