Margaret Atwood első kisregénye, a Fellélegzés 1984-ben jelent meg magyarul. Ezt követően nagyobb szünet következett, pontosan 19 évet kellett várni A vak bérgyilkos első magyar nyelvű kiadására. A 2000-es években több kiadó is próbálkozott Atwood életművének publikálásával, azonban az áttörés váratott magára. 2017-ben bemutatták A Szolgálólány meséje című regényéből készült sorozatot, mely egy csapásra ismertté tette az írót a hazai olvasók számára.
Berta Péter írása a Nyugati tér blogon
Persze ez nem azt jelenti, hogy az első hazai Atwood-megjelenések nem voltak jók, csupán kellett egy jobb időzítés, egy nagyobb felhajtás (amilyen a sorozat sikere lett) ahhoz, mindenki az ő regényeit olvassa. Jól emlékszem, hogy a könyvesboltban dolgozva, már előre látni lehetett, ki az, aki Margaret Atwood regényét keresi. A siker hatalmas volt: az „Áldassék a gyümölcs” kifejezés beépült a hétköznapi beszélgetésekbe. A Jelenkor Kiadó pedig azóta is gondozza Margaret Atwood régi és új regényeit, nem egy közülük már a sokadik kiadásánál tart. A könyvesbolti olvasói roham mérséklődött ugyan, de kialakult egy nagyon erős, stabil Atwood-rajongói tábor.
A Jelenkor Kiadó idén tavasszal a szerző tizenegyedik kötetét, a Rendbomlást adja közre. A novellafüzért Csonka Ágnes fordította, a borítót pedig Féder Márta készítette – mindkét név számomra garancia a minőségre.
A Rendbomlás összekapcsolódó novellák gyűjteménye. A történetek során kirajzolódik a főszereplő, Nell élete kamaszkorától napjainkig. Közben pedig megismerjük családját, barátait, ismerőseit vagy akár a tanárát.
De miről szólnak a történetek? Egy házasságról és annak különös szokásairól. Egy testvér születéséről, a korai felnőtté válásról. Vajon mit érez és mit vár a jövőtől egy kamaszlány? Elmerengünk irodalmi elemzéseken, majd kapcsolatokba bonyolódunk, elsodorva minket az új élet, a boldogulás felé, gyerekekkel vagy anélkül. Hogyan kell szeretni? Hogyan kell reménykedni? Miként hozzuk meg a döntést, ha a változás ott toporog a küszöbünkön? A múlt képes folyton ott lebegni körülöttünk, de mihez kezdünk vele? Az öregkor, az elmúlás elfogadása valójában nem is olyan nehéz feladat? Az élet viszontagságai és örömmel teli pillanatai is egyaránt visszaköszönnek a történetekből.
„Akkor még nem jöttem rá, hogy egy áttetsző burokban élek, egy léghajóban, ami a világ felett sodródik, de nem igazán kerül kapcsolatba vele; hogy más szemszögből látom az általam ismert embereket, mint ők önmagukat; és hogy ennek a fordítottja is igaz. Engem kisebbnek láttak mások odafent, a léghajóban, mint én saját magamat. És homályosabban.”
Az ilyen családtörténetek esetén az olvasó óhatatlanul is párhuzamot von az olvasottak és a saját élete, a saját családja között. Ha igazán szerencsések vagyunk, akkor minket elkerültek a történetekben jelen lévő rejtett családi sérelmek, a fájdalom, és az emberi léttel olykor szorosan együtt járó veszteségek sora. Miközben a Rendbomlást olvastam, szerencsésnek tartottam magam, mert nem kellett átélnem annyi negatív dolgot, mint a főszereplőnek. Ugyanakkor, megtapasztalva Nell fejlődését, megnyugodtam, egy nehezebb gyerek- és kamaszkorral a hátunk mögött is lehetünk még boldogok. Adjunk időt, hogy az érzés kibontakozzon.
Nell-lel bensőséges, mély kapcsolatot sikerült kialakítanom. Együtt éltünk át feszültséggel teli pillanatokat, reménykedtünk, megoldottunk váratlan helyzeteket, közel került hozzám, szimpatizáltam vele, még annak ellenére is, hogy elég erős női figuráról van szó. A közelség oka köszönhető annak, hogy Margaret Atwood valamelyest saját életéből inspirálódott, és én mint olvasó szerettem volna átlépni azt a határt, amikor a boldogtalanság átfordul boldogságba.
„Lehet, hogy szép lassan ravasszá válik majd idefent, a farmon. Lehet, hogy magába szippantja a sötétség egy részét, ami talán nem is sötétség, csak tudás. Olyan nő lesz belőle, akihez mások tanácsért fordulnak. Őt hívják majd, ha baj van. Akkor majd nekigyürkőzik, leszámol minden érzelgősséggel, és teszi, amit tenni kell, bármilyen véres és büdös dologról legyen szó.”
Atwood ez alkalommal is hozza a már megszokott stílusát: visszafogott, lassan csordogáló történeteiben egy elejtett mondatnak, de akár egy szónak is jelentősége van, még ha ez nem is tűnik fel elsőre. A narratíva változékonysága, az időben való ugrálása elsőre feladhatja a leckét az olvasónak. A rutinos Atwood-olvasók ezzel tisztában vannak. Mégis azt mondom, ha valaki most ismerkedne az íróval, akkor kiváló belépő lehet a Rendbomlás. Át kell adnunk magunkat az olvasásnak, kizárva minden zavaró tényezőt.