„Találkoztunk, megismerkedtünk, kristálytiszta ragyogású szerelemben egymásra bíztuk magunkat – képes vagy-e méltányolni a boldogságunkat, felfogod-e, hogy mi adatott meg nekünk?”
Maria Casarès, 1950. június 4.
Jókora fába vágta a fejszéjét a Jelenkor Kiadó, amikor arra vállalkozott, hogy Főleg szeress címmel magyarul is kiadja Albert Camus és Maria Casarès 1944–1959 közötti teljes levelezését – összesen 865 levelet a hozzájuk tartozó jegyzetapparátussal. A kötet anyagát Camus lánya, Catherine áldozatos munkájának köszönhetjük; a francia kiadás is embert próbáló feladat volt. Hát még a magyar! Aki fordított már életében, fel tudja mérni, mekkora munka egy több mint 1200 oldalas művet lefordítani, Kamocsay Ildikó pedig hihetetlen érzékkel és alázattal végezte el a feladatot. Pacskovszky Zsolt mellett szerkesztőként kapcsolódhattam be a Nádor Zsófia gondos irányításával készült magyar kiadás munkálataiba, így hát ez az írás természeténél fogva meglehetősen elfogult.
Király Katalin írása a Nyugati tér blogon
A Nobel-díjas Albert Camus-t (1913–1960) Magyarországon sem kell bemutatni senkinek, művei csaknem mind megjelentek nálunk, néhány regénye több fordítást is megért, nemcsak az irodalomtörténészek, de az olvasók is számontartják. Maria Casarèsszel (1922–1996) azonban más a helyzet. Noha a legnagyobb francia tragikák közé sorolják, színpadi szerepei helyett nálunk legfeljebb egy-két híres filmjét ismerik: Szerelmek városa (Marcel Carné, 1945), A pármai kolostor Gérard Philipe-pel (Christian-Jaque, 1948), Orfeusz (Jean Cocteau, 1950). Kettejük 15 éven át tartó kötelékének krónikája a Főleg szeress címet viselő kötet.
1944-ben ismerkednek meg egymással, és alig néhány hónap múlva, éppen a normandiai partraszállás éjszakáján szerelmük beteljesül. Maria 21 éves, Camus éppen 30. Csakhogy nem maradhatnak együtt: az író nős, egy év múlva megszületnek ikergyermekei is. Három külön töltött év után találkoznak újra – véletlenül és sorsszerűen –, és 1948-tól az író korai, tragikus balesetben bekövetkező haláláig elválaszthatatlanok.
Kapcsolatukban rövid együttlétek és hosszabb-rövidebb, kényszerű elválások váltogatják egymást. De éppen ezeknek a távolléteknek köszönhetjük ezt a fantasztikus erejű, sodró levelezéskötetet. Camus rajongóit meglepheti, ha belelapoznak ebbe a könyvbe: mennyire nyíltan, mennyi szenvedéllyel írták éveken át ezeket az egymásnak felelgető vagy éppen egymást keresztező vallomásokat. A dokumentum két ember egymás iránti csillapíthatatlan vágya mellett a francia színjátszás, az irodalmi harcok krónikája is. Beszámolóikban életre kelnek az író felolvasókörútjai, a színésznő színházi küzdelmei és turnéi, különösen emlékezetes az 1956-os szovjetunióbeli vendégjáték leírása. Szerelmes levél valamennyi, de a távolság fontossá teszi a mindennapok részletes leírását, hogy megosszák egymással életük számtalan eseményét, a körülöttük forgó emberek, színészek, írók, hétköznapi alakok színes forgatagát. És ez teszi igazán nagy erejűvé ezt a történetet. Mert igenis történet: egy folyton változó, megújuló, egyre hevesebben lángoló, ugyanakkor mélyen önfeláldozó szerelem históriája.
A két ember a nekik megadatott másfél évtized alatt más és más gondokkal küzd, de mégis megmarad köztük a kiküzdött harmónia. Körülöttük mindennek lelke, egyénisége van: felejthetetlen Maria zsémbes, apró kutyája, Quat’sous (Garas) vagy Camus szamara, Pamina, aki a Varázsfuvola hősnőjéről kapta a nevét, és imád a petúniákon henteregni. De még Camus autójának is van személyisége, az első, Desdémone hol rakoncátlankodik, hol éppen fürge gazella. Mariát és Albert-t összeköti a természet, a táj imádata is. Ezeket a tájleírásokat különösen szerettem. Akár a korai romantika levélregényeiben, a természet mindig hű tükre a lelkiállapotnak.
Ők ketten a napsütés, a tenger gyermekei.
Ha borús az idő, a levelek hangja is borongóssá válik. Amikor kisüt a nap, teljesnek érzik magukat. „Az örökkévalóság a tenger és a nap ölelkezése” – idézi Camus Rimbaud-t 1948 decemberében, Maria pedig már-már erotikus himnusszal vall egy tengerparti barlangról. „Ha belépsz ezen a hasadékon, úgy érzed, hogy megszentségteleníted a helyet: mintha egy titkos tengerpartra érnél, egy tökéletesen arányos méretű-mélységű kis öbölhöz, amelynek nagy, kerek, nedves és fénylő kavicsokkal borított partját a kis hullámokba rendeződött nedves homok simogatja. Minden vonal lágyan ívelt, legömbölyített, és a sem túl alacsonyan, sem túl magasan húzódó, boltíves mennyezet mintha egy titokzatos vágytól kitágulna, és valami harmattól benedvesednék; mintha egy intim pillanatban lepnénk meg a földet, amely felkínálkozva, szétnyílva várja, hogy a hamarosan megérkező óceán betöltse.” (1956. augusztus 7.)
Nem választhatnék szebb lezárást, egyben az olvasónak szóló ajánlást, mint Catherine Camus előszavának utolsó sorait:
„Miként volt képes ennyi éven át együtt maradni ez a két ember a szabad élettel járó kimerítő feszültségben, melyet csak a másik iránti tisztelet csillapított, s amelyben Camus-nek »meg kellett tanulnia egy minden kevélységtől mentes szerelem kifeszített kötelén lépkedni«, hogyhogy nem váltak szét az útjaik, hogyhogy nem kételkedtek soha egymásban, hogy volt mindkettőnek bátorsága kendőzetlenül a másik elé tárni gondolatait és érzéseit? A választ a levelezésük rejti. […] Köszönöm mindkettőjüknek. A leveleiktől a föld tágasabb, az ég fényesebb, a levegő könnyebb, egyszerűen azért, mert ők léteztek.”
Ha kedvetek lett további leveleket olvasni, korábban itt mutattunk egy részletet a Főleg szeress című kötetből.