„Miként volt képes ennyi éven át együtt maradni ez a két ember a szabad élettel járó kimerítő feszültségben, melyet csak a másik iránti tisztelet csillapított, s amelyben Camus-nek »meg kellett tanulnia egy minden kevélységtől mentes szerelem kifeszített kötelén lépkedni«, hogyhogy nem váltak szét az útjaik, hogyhogy nem kételkedtek soha egymásban, hogy volt mindkettőnek bátorsága kendőzetlenül a másik elé tárni gondolatait és érzéseit? A választ a levelezésük rejti” – írja Catherine Camus, a Nobel-díjas Albert Camus lánya. A Főleg szeress című kötetben az író és María Casarés, a spanyol származású francia színésznő 1944 és 1959 között váltott leveleit olvashatjuk összegyűjtve.
Itt közlünk egy részletet abból a levélből, amit Albert Camus írt Maria Casarésnek 1954. október 19-én.
Albert Camus – Maria Casarés: Főleg szeress (részlet)
„Ma reggel végre megkaptam a leveledet. Mire jó olyan későn lefeküdnöd, főleg Svájcban, és nélkülem? Még hosszú, fárasztó hetek állnak előtted, és szükséged lesz minden erődre. De nem akarok prédikálni, és bosszantani sem akarlak. Te ösztönösen tudod, mi a jó és mi a rossz neked, és azt hiszem, tudsz változtatni az életmódodon, ha szükségesnek látod. De az ösztön néha csalóka, azért rázom meg a vészcsengőt, a »szigorú apát« játszva, bár egyáltalán nem szeretnék olyan tartózkodóan viselkedni veled, ahogyan egy apához illik, legyen bár a világ leggyöngédebb apukája. Pedig hát ez is benne van a pakliban, ami nem baj, inkább jó, mint az élet, a melegséggel teli élet.
Ne ijesszen meg túlságosan, amit a napjaimról írok. Most mintha minden ebbe a meddő és főként kiherélt szerzetesi szerepbe akarna kényszeríteni. De remélem, hogy kellő kitartással károsodás nélkül kievickélek belőle. Ma reggel fáradt vagyok, mert nem aludtam, de egyébként az elmúlt napokban fizikailag jól éreztem magam.
Arra a kérdésedre, hogy miként tudsz segíteni nekem, nem nehéz válaszolnom, édes szerelmem: maradj az, aki vagy, az életem, a melegségem, az oxigénem, az élvezetem, az igazságom. És ennél sem több, sem kevesebb. Tudom, hogy ez nem mindig könnyű, sokszor távol tőlem, egy ennyire megbéklyózott, ostromlott szerelemben. Hálát adok a szerelmed minden bizonyítékáért, és elámulok az érdemtelenül kapott kincsen. De persze elfogadom, mert nem tudok lemondani a saját lényemről, amelyhez kibogozhatatlanul hozzá vagy kötve. Fogadjuk hát el ezt a boldogtalan-boldog szerelmet, a nyomorúságos napokat, a soha véget nem érő örömöt, és az együtt vívott harcot. Várlak, várlak 25-én reggel, ez az én pogány karácsonyom, az én evangéliumom, a három királyok elhoznak hozzám mint a melegséggel teli, zamatos és jó, önátadó élet ajándékát… Csókollak, édes gyermekem, társam, vágyam, tántoríthatatlanul szeretlek, egy nagyon büszke, de örökké szomjazó szerelemmel.
A.”