#dosztojevszkij200

Egyvalamit biztosan mondhatunk a ma 200 évvel ezelőtt született Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijről: az elmúlt kétszáz évben nem sok olyan író volt – vagy talán egyetlenegy sem –, aki hozzá hasonlóan nagy hatással lett volna akár más zsenik gondolkodására, műveire, akár egész szellemi mozgalmakra. A puszta felsorolás több oldalra rúgna a freudizmustól kezdve a nagy orosz filozófusokon (Bergyajev, Sesztov), az egész egzisztencialista irányzaton keresztül (Camus, Sartre stb.), mondjuk, Nabokovig –, aki nem szerette őt, bírálta, szapulta, és mégis minduntalan felhasznált dosztojevszkiji motívumokat. A magyarok közül pedig – épp csak a felszínt megkarcolva – említhetjük Krúdy Gyulától kezdve Kosztolányin át Pilinszkyt, Esterházyt, Mészöly Miklóst…, de még Cseh Tamást is. (Egy kis évfordulós magánmegemlékezés keretében nemcsak valami Dosztojevszkijt érdemes elővenni; elolvashatjuk például a Fuharosokat is úgy, hogy közben Dosztojevszkij hatására figyelünk benne, vagy meghallgathatjuk Cseh Tamás „Dosztojevszkij és az ördög” című dalát.)

M. Nagy Miklós írása a Nyugati tér blognak

Jóformán minden más, amit egy rövid cikkben érdemes megemlíteni, csupa ellentmondás – abban az értelemben, hogy a Dosztojevszkijjel kapcsolatos valamennyi közkeletű vélekedésnek az ellenkezőjét is lehet állítani (vagy állították már sokan a hatalmas Dosztojevszkij-irodalomban). Mondjuk, hogy nagy gondolkodó és lélekábrázoló volt, de nem kiemelkedő, sőt kifejezetten hanyag stiliszta. Nos, erről én azt gondolom, hogy épp az ellenkezője igaz: ahogyan Puskin a költészetben hozott létre egy egészen modern, köznyelvi stílust, úgy Dosztojevszkij a prózában kezdett máshogyan beszélni, mint a kortársai: egyszerűbben, nyersebben, ha úgy tetszik (ahogy Földényi F. László fogalmazott), „atonálisan”. És épp ezért ma is tökéletesen elevenek a művei. Elsősorban nem az „eszméinek” köszönhetően (Bergyajev ebben szerintem teljesen hamis úton járt), hanem mert az ő modern nyelvével, stílusával olyan elevenen tudta leírni az emberiség akkoriban új (de máig is megoldatlan) lelki-szellemi dilemmáit, mint senki más.

Egy másik – a fentihez némiképp kapcsolódó – állítás: hogy Dosztojevszkij volt a 19. század írói közül a legnagyobb látnok. Amiben persze van valami – a Bűn és bűnhődés végén például az a passzus a „trichinákról” pár bekezdésben jóformán az egész huszadik század beteg szellemiségét összefoglalja (ma pedig újból mennyire aktuálisnak érezhetjük!). Ugyanakkor persze a „profetikus” Dosztojevszkij azt is megjövendölte, hogy a világot az orosz szellemiség fogja megmenteni – ennek pedig nemigen látni jelét azóta sem; vagy éppenséggel a megmentési kísérlet borzalmas tragédiába fordult.

Aztán ott van a dosztojevszkiji lélekábrázolás kérdése: kimeríthetetlenül nagy kérdés az is, hogy a később Freud által „tudományosan elemzett” emberi „tudattalan” zseniálisan ösztönös (vagy tudatos?) felfedezője volt-e, vagy a műveiben jóformán csupa – hozzá hasonlóan? – beteg lelket ábrázolt. Őrülteket, pszichopatákat, skizofréneket, vallási tébolyban szenvedőket stb. stb. Amire lehet azt is mondani, hogy a „normális” emberi lélekről szinte semmit sem mondott, meg azt is, hogy ő – jóformán elsőként – látta: a természettől és a hagyományos értékektől elszakadó modern világban senki sem normális. Vagy hogy a „normalitásnak” – ami olyan fogalmakkal kapcsolható össze, mint az együttérzés, önfeláldozás, lelki szerelem, bűnbánat stb., és olyan „eszményi”, „szép” alakokban jelenik meg, mint A félkegyelmű Miskin hercege vagy A Karamazov testvérek Aljosája – semmi esélye az egyre borzalmasabb ideológiákat szülő és a személyiséget szilánkokra morzsoló világban. És mégis, mint tudjuk, ő maga azt is írta: „A szépség menti meg a világot.”

Dosztojevszkij gyakori nagy témája a bűnbánat, a vezeklés, s ezzel kapcsolatban a bűn természetrajza: honnan fakad, hol bújik meg az emberben, és milyen esélyei vannak vele szemben a „humanizmusnak”. Csak egy futó gondolat: mintha a születése óta eltelt kétszáz évben valami nagy antropológiai átalakulás (katasztrófa?) játszódott volna le a világban. Dosztojevszkij gondolatai a bűn kiirthatatlanságáról továbbra is aktuálisak, de hogy a bűn mellett eredendően ott lenne a bűnhődés (mint az elkövetett bűn miatti lelki szenvedés), ez meg épp azért aktuális, mert mintha elveszítette volna az aktualitását. Szinte elvétve sem tapasztalni a mai világban, hogy a bűnt dosztojevszkiji értelemben vett „bűnhődés” követné.

Végül egy érdekes kérdés: igaz-e, amit sokan, sokszor leírtak már, hogy a két nagy 19. századi orosz regényíró közül az olvasónak óhatatlanul választania kell: vagy Dosztojevszkij áll közel a lelkéhez, vagy Tolsztoj. Hogy a tolsztoji humanizmus nézőpontjából Dosztojevszkij szörnyeteg (nem véletlen, hogy létezik az oroszban a pejoratív hangzású „dosztojevscsina” szó, amely nagyjából azt a szemléletet jelenti, amikor az író reménytelen szörnyetegnek látja az embert), a dosztojevszkiji lélektani realizmus nézőpontjából viszont Tolsztoj naiv, sőt egyenesen ártalmasan naiv. Ezt a Dosztojevszkijért rajongó Salamov fogalmazta meg a legszélsőségesebben; gyakran idézik a szavait, miszerint: „A 19. század második felének orosz író-humanistáit nagy bűn terheli: a 20. században az ő zászlajuk alatt kiontott emberi vér bűne. Az összes terrorista tolsztojánus és vegetáriánus volt, az összes fanatikus az orosz humanisták tanítványa. Ezt a bűnt nem lehet jóvátenni…” Ebben a kérdésben most végleg nem foglalnék állást – vagy talán csak annyiban, hogy sem Dosztojevszkij, sem Tolsztoj, sem semmilyen író nem lehet hibás abban, ami a 20. században történt az emberiséggel: a kezdődő antropológiai katasztrófának ők csak érzékeny krónikásai, nem pedig előidézői voltak…

Akárhogyan is, születésének kétszázadik évfordulója jó alkalom lehet, hogy Dosztojevszkijt olvassunk: akár a Helikon Kiadónál újból megjelenő kései nagyregényt, A Karamazov testvéreket, vagy a Helikon zsebkönyvsorozatában megjelenő kisregényt, A játékost (amelyből mellesleg Makk Károly készített filmet); és persze most róla is sok mindent olvashatunk: az 1749 online világirodalmi magazinban számos remek cikket Dosztojevszkijről, vagy a Gondolat Kiadó Dosztojevszkij 200 címmel megjelent tanulmánykötetét. És elgondolkodhatunk a Dosztojevszkij által felvetett nagy kérdéseken, melyeket éppen csak felvillantottam ebben a kis írásban.