Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij nemcsak az orosz, hanem az egész világirodalom egyik legnevesebb szerzője, a 19. századi orosz irodalom kiemelkedő alkotója. Születésének kétszázadik évfordulóján – november 11-én – indul el a Helikon Kiadó új életműsorozata Dosztojevszkij életművének egyik legjelentősebb alkotásával, A Karamazov testvérekkel.
A Karamazov testvérek (Makai Imre fordítása) Dosztojevszkij életművének méltó lezárása, a szerző művészeti és filozófiai hitvallásának végső összegzése. A címbeli család botrányos, gyilkosságba és bírósági drámába torkolló krónikáján keresztül Dosztojevszkij korának legkínzóbb kérdéseivel, küzdelmeivel és vívódásaival vet számot. A Karamazovok kiszámíthatatlan, tragikus jellemek, akik hol keresik, hol kísértik az Istent – tökéletes megtestesítői egy válaszút elé érkezett, a szélsőséges világnézeti különbségektől kikezdett társadalomnak, ahol a régi törvények már nem képesek hatékonyan megfékezni a feltörni vágyó ösztönöket, ahol a hit válságba kerül, ahol a jó és a rossz határai mindjobban elmosódnak. Dosztojevszkij utolsó nagy műve páratlan szépirodalmi kísérlet a lélek mélységeinek feltérképezésére – napjainkban is változatlanul érvényes látlelet az embert feszítő ellentmondásokról, miközben a világba vetve keresi élete értelmét.
Az idén 100 éve született Pilinszky János azt mondta a regényről: „A pokol titka: a semmi titka, az élet örömeinek és szenvedéseinek megtagadása. A mennyek titka viszont a szeretet titka. Az élet örömeinek és szenvedéseinek vállalása. A semmi titkával a teremtés titka, a megsemmisülés titkával a szereteté áll szemben. Legszebb modern ábrázolását e küzdelemnek Dosztojevszkij írta meg A Karamazov testvérekben, a rejtélyesen elmagányosodott Iván és a titokzatosan nyitott Aljosa ellentétében.”
Hermann Hesse, akinek életművét szintén a Helikon Kiadó gondozza, így vélekedett erről az orosz klasszikusról: „Az emberiség ebben a könyvben nagy átalakulásainak egyik fordulópontján szimbólumot alkotott magának, képet állított, ahogy az egyes ember álmában megalkotja az önmagában legyőzendő és kiegyenlítendő ösztönök és erők másolatát. Csoda, hogy egyetlen ember képes volt megírni a Karamazovokat.”
Olvassatok bele a regénybe itt, a Nyugati tér blogon Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij 200. születésnapjának előestéjén!
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek (részlet)
Alekszej Fjodorovics Karamazov a harmadik fia volt Fjodor Pavlovics Karamazovnak, járásunk egyik földbirtokosának, akinek tragikus és rejtélyes halála oly nagy feltűnést keltett annak idején (sőt, még most is emlegetik nálunk); ez pontosan tizenhárom évvel ezelőtt történt, és a maga helyén majd beszélek is róla. Egyelőre csak annyit mondok erről a „földbirtokosról” (így nevezték nálunk, bár jóformán soha életében nem lakott a birtokán), hogy furcsa, de azért eléggé gyakran előforduló típus volt, nevezetesen a hitvány és züllött, ráadásul ostoba emberek típusa, ám az olyanfajta ostobáké, akik kitűnően tudják intézni a maguk sötét vagyoni ügyeit – bár alighanem csakis azokat. Fjodor Pavlovics például jóformán semmivel, egészen kis birtokkal kezdte, folyton a mások asztalához tolakodott ebédelni, minden alkalmat megragadott az élősködésre, amikor azonban meghalt, vagy százezer rubel készpénz maradt utána. Ennek ellenére világéletében mindig egyike volt az egész járás legostobábbbolondjainak.
Újra megismétlem: itt nem butaságról van szó – az ilyen bolondok többnyire eléggé okosak és ravaszok –, hanem éppenséggel ostobaságról, mégpedig valami különleges, nemzeti jellegű ostobaságról.
Kétszer nősült meg, és három fia volt – Dmitrij Fjodorovics, a legidősebb, az első feleségétől, a másik kettő: Ivan és Alekszej pedig a másodiktól. Fjodor Pavlovics első neje a szintén járásunkbeli Miuszov családból, egy eléggé gazdag és előkelő, nemesi földbirtokos famíliából származott. Nem magyarázgatom különösebben, hogyan is történhetett meg, hogy egy jó hozományú, ráadásul szép, és ami a fő, talpraesett és okos lány – amilyenek oly gyakran kerülnek mostani nemzedékünkben, de fel-feltűntek már a múltban is – feleségül ment egy ilyen hitvány „senkiházihoz”, ahogy akkor széltében-hosszában nevezték Karamazovot. Hisz – még a régebbi, „romantikus” nemzedékből – ismertem én egy hajadont, aki több évi titokzatos szerelem után, noha különben bármikor a legnyugodtabban feleségül mehetett volna az illető úrhoz, mégis azzal végezte, hogy maga agyalt ki magának legyőzhetetlen akadályokat, és egy viharos éjjel egy szirthez hasonló magas partról egy eléggé mély és sebes folyóba vetette magát, és bele is veszett, kizárólag a tulajdon szeszélye miatt, csakis azért, hogy hasonlítson Shakespeare Opheliájához, eladdig: ha az az oly rég kiszemelt és megkedvelt szirt nem annyira festői, ha csupán egy lapos, prózai part van a helyén, valószínűleg egyáltalán nem is követ el öngyilkosságot. Ez megtörtént eset, és bízvást feltehetjük, hogy a legutóbbi két vagy három emberöltő alatt sok ilyen vagy effajta eset történt a mi orosz életünkben. Ehhez hasonlóan Adelaida Ivanovna Miuszova cselekedete is kétségtelenül idegen eszmék visszhangja és a kordában tartott gondolkodás berzenkedése volt. Talán női önállóságát akarta ezzel bizonyítani, szembe akart szállni a közszokásokkal, rokonainak és családjának zsarnokságával, készséges képzelete pedig, mondjuk: csak egy pillanatra, meggyőzte, hogy Fjodor Pavlovics, minden élősdisége ellenére, mégiscsak egyike a jobb világ felé tartó jelenkor legbátrabb és legcsúfondárosabb embereinek, holott csak kaján pojáca volt és semmi több. A dolog pikantériáját csak fokozta, hogy szöktetéssel zajlott le, és ez nagyon hízelgett Adelaida Ivanovnának. Fjodor Pavlovics pedig akkoriban már csak társadalmi helyzeténél fogva is örömest kész volt minden ilyen csínyre, mert szenvedélyesen vágyott arra, hogy karriert csináljon bármi áron is; ilyen rangos famíliába beférkőzni, a hozományt megkaparintani pedig fölöttébb csábító volt. Ami a kölcsönös szerelmet illeti, olyasmi alighanem egyáltalán nem volt sem a menyasszony, sem az ő részéről – Adelaida Ivanovna minden szépsége ellenére sem. Úgyhogy a maga nemében talán ez volt az egyetlen eset Fjodor Pavlovics élete során, aki világéletében a legbujább ember volt, és az első intésre egy pillanat alatt kész volt hozzátapadni bármilyen szoknyához.
Csakis ez a nő volt az egyetlen, aki a szenvedélyt illetőleg nem tett rá semmilyen különösebb hatást.
Adelaida Ivanovna közvetlenül a szöktetés után rögtön átlátta, hogy csupán megveti a férjét, és ennyi az egész. Így aztán a házasság következményei rendkívül gyorsan jelentkeztek. Jóllehet a család eléggé hamar beletörődött a történtekbe, és ki is adta a szökött leány hozományát, a házastársak között a legrendetlenebb élet és örökös jelenetek kezdődtek. Azt beszélték, hogy ezeknek során a fiatalasszony összehasonlíthatatlanul nagyobb lelki nemességről és emelkedettségről tett tanúságot, mint Fjodor Pavlovics, aki – mint most már ismeretes – akkor mindjárt zsebre vágta feleségének minden pénzét, vagy huszonötezer rubelt, mihelyt azt megkapta, úgyhogy ezek az ezrek az asszony számára attól fogva teljesen elvesztek. Azt a kis falut és azt az eléggé szép városi házat pedig, amelyeket az asszony szintén hozományul kapott, egy megfelelő okmány hitelesítése útján sokáig, teljes erejével igyekezett a maga nevére átíratni, és ezt bizonyára el is éri, már csak amiatt a – hogy úgy mondjam – megvetés és utálat miatt is, amelyet orcátlan zsarolásával és rimánkodásával szünes-szüntelen keltett a feleségében, már csak az asszony lelki kimerültsége miatt is – hagyjon már neki békét!
De szerencsére közbelépett Adelaida Ivanovna családja, és megzabolázta a harácsolót.
Biztosan tudjuk, hogy a házastársak közt gyakran verekedésre került sor, de a fáma szerint nem Fjodor Pavlovics volt az, aki ütött, hanem Adelaida Ivanovna, e pompás testi erővel megáldott, türelmetlen, heves és merész barna hölgy. Végül otthagyta a családot: megszökött Fjodor Pavlovicstól egy tanítószeminaristával – aki már-már az éhhalál szélén állt –, és Fjodor Pavlovics gondjaira hagyta a hároméves Mityát. Fjodor Pavlovics rögtön egész háremet rendezett be a házban, és féktelenül szilaj dáridót csapott, a szünetekben pedig bejárta csaknem az egész kormányzóságot, és boldog-boldogtalannak sírva panaszkodott Adelaida Ivanovnára, amiért az elhagyta őt; eközben olyan részleteket is kitálalt, amilyeneket minden férj halálosan szégyellne kiteregetni a házaséletéről. Ami a fő: szinte kellemes volt, sőt hízelgett neki, hogy ország-világ előtt eljátszhatja a megbántott férj nevetséges szerepét, és túlságosan is kiszínezve leírhatja sérelmének részleteit. „Azt hihetné az ember, hogy valami rangot kapott, Fjodor Pavlovics, annyira elégedett, minden bánata ellenére is” – mondták neki a gúnyolódók. Sokan még azt is hozzátették: örül, hogy ismét egy újféle pojácamaskarában jelenhet meg, és – hogy még hatásosabb legyen a móka – szántszándékkal úgy tesz, mintha nem venné észre helyzetének nevetségességét. Egyébként ki tudja, hátha csakugyan a naivság beszélt belőle. Végre sikerült a szökött asszony nyomára bukkannia. Kiderült, hogy Pétervárott van szegény, ahová a szeminaristájával költözött, és ahol ádázul belevetette magát a legemancipáltabb életbe. Fjodor Pavlovics nagy hűhóval máris készült Pétervárra, persze maga se tudta, miért. Akkor mégis bizonyára útnak indult volna, de miután ez az elhatározása megszületett, mindjárt úgy vélte, most különösképpen joga van ahhoz, hogy az út előtt, gondűzőül, ismét belevesse magát a legféktelenebb dorbézolásba. Feleségének családja épp azalatt kapta meg Pétervárról az asszony halálhírét: hirtelen meghalt valami padlásszobában, egyes pletykák szerint tífuszban, mások szerint meg éhen pusztult. Fjodor Pavlovics részegen értesült nejének haláláról; azt beszélik, futásnak eredt az utcán, és örömében mindkét karját az ég felé emelve azt kiabálta: „Most bocsátod el, uram…” Mások szerint pedig sírt-zokogott, mint egy kisgyermek, annyira, hogy – miként mondják – minden utálat ellenére, szánalom volt még ránézni is. Nagyon meglehet, hogy ez is, az is igaz, vagyis hogy örült is visszanyert szabadságának, és siratta is szabadítóját – mindezt egyszerre. A legtöbb esetben az emberek, még a gazemberek is, sokkal naivabbak és gyermetegebbek, mint általában hisszük róluk. Sőt, még mi magunk is…