Vad nyomozók – Bolaño nemzedékéhez írt szerelmes levele

„Egy új líraiság van kibontakozóban, és szüntelenül lenyűgöz minket, ahogy erőre kap. A »térjünk rá a lényegre« ma már »vágjunk bele a kalandba«: a vers valójában utazás, a költő pedig hősöket leleplező hős. A gyöngédség valójában röpke gyakorlat. Lélegzés és meleg. Kirobbanó élmény, önmagukat elnyelő szerkezetek, őrült ellentmondások. Ha a költő belekeveredett, az olvasónak is bele kell keverednie.” E sorok a Bolaño-féle korai programszövegből, az Infrarealista kiáltványból származnak, és nagyregényét, a Vad nyomozókat is ez a szellemiség hatja át.

Ma mutatják be a Radnóti Tesla Laborjában Roberto Bolaño Vad nyomozók című darabját, melyet Kelemen Kristóf rendezett, és ő készítette a színpadi adaptációt is.

A chilei Roberto Bolaño (1953–2003) kalandor költőként élte élete nagyobb részét, világhírre mégis a latin-amerikai irodalom legfontosabb díjával, a Rómulo Gallegos-díjjal kitüntetett nagyregényszerzőként tett szert pár évvel a halála előtt. Ekkor már tartósan a Costa Braván élt, egy kis katalán, part menti településen, de valódi otthonát nem ott találta meg, hanem, ahogy mondta, elsősorban két gyermekében, spanyol feleségében, és kitüntetett pillanatokban, utcákban, arcokban és a benne élő könyvekben. A Vad nyomozók születése időszakában Bolaño számára már múlt a chilei gyermekkor, a Pinochet-puccs idején történt rövid bebörtönzése, a mexikóvárosi fiatal évek. Múlt az 1975-ben megalapított infrarealizmus nevű költői mozgalom is, amelynek a Vad nyomozók zsigeri realizmus néven állít grandiózus, nagyregény léptékű emléket. A kalandor költő első gyermeke születésekor megállapodik, és a súlyos májbetegsége által kimért maradék idejében a családja számára anyagi biztonságot jelentő prózaírást választja, hogy létrehozza az élete utolsó szakaszában csaknem egész életművét.

A Vad nyomozókat Roberto Bolaño a nemzedékéhez írt szerelmes levélnek nevezte. Az 1998-ban megjelent regényben 1975 szilveszterén Arturo Belano és Ulises Lima, a zsigeri realista költészeti mozgalom két alapítója elindul Mexikóvárosból, hogy felkutassa a mexikói forradalom után rejtélyes módon eltűnt költőnőt, a nagy szellemi elődöt, Cesárea Tinajerót. Húsz éven át követik a nő nyomát.

Fiatalok vagyunk, és minket a jövő érdekel. Többé nem érdekel minket semmilyen elsivatagosodás, természeti csapás, világjárvány, elnyomó politikai rendszer, gazdasági világválság, lerombolt kulturális intézmény – a magunk valóságát akarjuk megtalálni! A káosz és a pusztulás képeihez rég hozzászoktunk, lépjünk tovább! Ha nincsenek többé mítoszaink, gyártunk magunknak sajátokat, és a jövőért a múltba is visszamegyünk, mint a zsigeri realista költőmozgalom tagjai a hetvenes évek Mexikóvárosában, akik elhatározzák, hogy a nyomára bukkannak egy rég eltűnt költőnőnek. Elindulunk velük a Sonora-sivatagba, még akkor is, ha az őrült road movie során végül mindannyian elveszünk. Az elveszésben viszont ott van az életre szóló kaland is, füstölgő puskacsövekkel, szőrös lábú transzvesztitákkal, kitömött nyuszikkal és rengeteg erotikus képpel. Színházi kalandra hív a Radnóti Színház társulata, párhuzamos valóságok övezte hullámvasútra. A közös nyomozás egy kontinenseken átívelő, külső és belső utazásba szippant, múltba és jövőbe, eksztázisba és kudarcba, egy titokzatos költőnőnek a folyton elillanó nyomában.  

Sándor Júlia, az előadás dramaturgja írt a Nyugati tér blognak egy exkluzív „beharangozót”

„El fog olvadni!” – kiabálta egy többé vagy kevésbé segítő szándékú hang, amikor kis csapatunk a Nyugati téri aluljáróból bukkant újra a felszínre egy megközelítőleg százkilós jégtömb társaságában. Tudtuk. Amikor a 2021-es nyár legmelegebb hetének egyik napján összegyűltünk a Margit híd budai hídfőjénél, hogy segítsünk Kováts Adélnak a százkilós jégtömböt a Radnóti Tesla Laborig eltolni, tudtuk, hogy üres kézzel fogunk megérkezni. Francis Alÿs mexikóvárosi művész 1997-es Paradox of Praxis I: Sometimes Making Something Leads to Nothing című utcai performanszát játszottuk újra a budapesti utcákon, amely a szeptember 7-én bemutatójához érkező Vad nyomozók előadásunk mottóját és esszenciáját adja.

„A hiábavalónak tűnő, mégis szenvedélyes keresés és alkotás himnusza volt ez, miképpen számomra az lesz az előadás is, amely szenvedélyével, találni és létrehozni akarásával értelmet ad még a hiábavalóságnak is.”

A Vad nyomozók hősei mégsem huszonegyedik századi Sziszüphoszok vagy Odüsszeuszok, habár megvan bennük ez is, az is. Számukra talán nem is a küzdés a cél, mint Madách hőseinél. Nem magányos, létezésbe vetett hősök ők, hanem az élet szenvedélyes kutatói, s bár mindegyikük a maga útját járja, sorsuk mégis összetartozik. Bolaño hősei Kelemen Kristóf rendezésében, miként a rekkenő nyári hőségben jeget toló kis radnótis csapat, együtt teszik meg a sokféle irányba és sors felé ágazó, kalandokkal teli utat. Mi nagyon szerettünk együtt lenni és együtt keresni, és izgatottan várjuk, milyen lesz ebbe az együttlétbe a leendő nézőket is útitársul fogadni a Radnóti Tesla Laborban. Két órára magunk mögött hagyjuk majd a hétköznapokat, és egy sodró lendületű, különleges világú tripben követjük hőseinket a pitajakaktuszok, idősíkok és lelki tájak örvénylő rengetegében. Tudjuk, érezzük, jelenleg annyi minden illékony körülöttünk. Hisszük azonban, hogy az ilyen próbafolyamatokért, mint a Vad nyomozóké volt, érdemes újra meg újra odaállni egymás mellé és a jégtömb mögé, és útra kelni.