Húsz éve, 2001. július 22-én hunyt el Mészöly Miklós, a huszadik század második felének egyik legjelentősebb prózaírója. Januárban ünnepeltük a szerző születésének centenáriumát, amikor 10 tény olvashattatok itt, a Nyugati tér blogon a Kossuth-díjas íróról.
Februárban, a centenáriumi rendezvénysorozat keretében Károlyi Csaba kérdezte Nádas Pétert Mészöly Miklósról. „Mikor arról van szó, milyen volt Mészöly Miklós, szoktad mondani, hogy magányos, szigorú, haragvó, vidéki, protestáns, fegyelmezett, sőt aszkéta. De amit mindig először mondasz, az az, hogy szép volt. Miért?” – szólt Károlyi egyik kérdése. Nádas Péter, aki a magyar írók közül a legközelebb volt Mészölyhöz emberként és íróként is, így válaszolt: „Azért, mert senki nem mondta, mindenki gondolta. Férfiról nem mondjuk, hogy szép. Mért ne mondanánk? De nem volt haragvó. Hirtelen haragú volt, a szemével tudott gyilkolni, ám a haragjával mindig rövid ideig tartott ki. Tulajdonképpen végtelenül szelíd ember volt. A legmegértőbb ember, akivel valaha találkoztam. Egészen kivételes ember.”
Mészöly Miklós halálának huszadik évfordulóján Nádas Péter szövegét adjuk közre, mely a budapesti Farkasréti temetőben, 2001. augusztus 23-án, az író ravatalánál hangzott el.
Nádas Péter: Sebzett ember. Mészöly Miklós ravatalánál
Nem gondolta, hogy az emberi létezésnek bármi értelme lenne.
Idomtalan szenvedéllyel kereste az értelmét. Mindenről és állandóan gondolkodott. Bárkivel, bárhol, bármikor mindent megbeszélt, s mindezt abban a reményben, hogy talán mégis, most, véletlenül, a kegyelem ajándékaként, éppen ő, épp a másik, éppen együtt.
Mindenféle kollektivizmust mélyen megvetett, gyűlölte az emberi csordaszellemet.
Az állatok minden pillanatban halálra szánt magányát tisztelte.
Nem gondolta, hogy az ember bárki szeretetével megváltható lenne.
Bármikor és bármire fogékony figyelemmel fordult mindenkihez. Mint aki azon nyomban mindenki minden tulajdonságával megbarátkozik, s ezért nem teheti, hogy ne értse meg és ne fogadja el a másik ember minden tettét.
Mérlegelt, mentő körülményeket keresett, bárki bármilyen gonoszságára magyarázatot akart találni.
A hazugságot gyűlölte.
Nem gondolta, hogy lenne közkincsként kezelhető és kinyilvánítható igazság. Nem a hazudozás célját igyekezett felfogni, a hazudozás egoista haszna pedig egyáltalán nem érdekelte, hanem azt az értelmet kereste, amit az ember állatiasságának maga a teremtés adott.
Nem gondolta, hogy csak az embernek és az állatoknak lenne lelkük és lélegzetük, hanem a köveknek, a fáknak, a tárgyaknak is.
Nem hitt Istenben.
Kevés dologhoz kötődött; növények növekedéséhez, tájhoz, szülővárosához.
Hűvösen elnéző szeretettel figyelte azokat, akik másként nem tehetnek, hisznek. Mintha szellemi botladozásukat figyelné.
Az én életemben az egyetlen ember, aki a szemem láttára és a fülem hallatára nemcsak a tévedéseit vallotta be és korrigálta, hanem a vétkeit is.
Nem tartotta kizárhatónak, hogy a háborúban embert ölt.
Kétszer láttam sírni.
Másodszor nyilvánosság előtt sírt, immár tíz éve ennek. Röviden és szárazon, az ismeretlen erőtől egész testében megremegve sírt. Egy fogadás kellős közepén a karomat fogta és fogtam a karját.
„Ezt a következőt, ezt a következő menetet én már nem fogom kibírni.”
A nyitókép Nádas Péter portréja Mészöly Miklósról.
A Mészöly Miklósról készült portréfilmünket itt nézhetitek meg: