Péterfy-Novák Éva és Szentesi Éva első közös kötetükben nem csupán ételekről mesélnek, hanem olyan történeteket is megosztanak velünk, amelyből kirajzolódik kettejük barátsága. Az egymásnak válaszolgatós novellák mellett megjelennek még a gyerekkori emlékek, a kicsi és nagy szerelmek, és másféle barátságok, viszonyok is. A novellákat pedig egy-egy recepttel zárják, hogy az olvasó akár otthon is elkészíthesse az írók főztjeit. A Damaszt és paprikás csirke szerzői a Nyugati tér blog olvasóinak mesélnek a közös munkáról.
– Hogyan jött a közös könyv ötlete? És ez végül szakácskönyv vagy novelláskötet lett?
Péterfy-Novák Éva: Szívesen mondanám, hogy én találtam ki, de sajnos ez az érdem a Szentesié. Régóta szeretett volna gasztronovellás kötetet írni, és innen ered az ötlet. Mondjuk, szerintem ez valójában nem is gasztronovellás kötet, hanem novellák, amiknek a végén van egy-egy recept.
Szentesi Éva: Mindketten szeretünk főzni, Éva főleg másoknak, én főleg magamnak. Szeretünk együtt dolgozni a konyhában, és jól működünk akkor is, amikor együtt írunk valamit. Az ötlet tehát adta magát: írjunk közös könyvet, amiben nemcsak történeteket mesélünk, hanem belefűzzük a számunkra kedves és fontos ételeket is. Éva egyből benne volt, szerencsére a kiadó is. Szerintem ez egy novellás szakácskönyv, hiszen történetek és receptek is vannak benne.
– Mind a receptek, mind a sztorik stílusa, témája nagyon vegyes. Mi alapján válogattátok a recepteket? És a történeteket?
PNÉ: Én a történeteket válogattam, és szándékosan vegyesen. Miért kellene egysíkúnak lennie egy kötetnek? Én azt szerettem, hogy sem a történetekben, sem a stílusban nem kellett egyetlen sablont követnem, szerintem pont ettől lett izgalmas a könyv.
SZÉ: Előbb a recepteket osztottuk le, a paprikás csirkén persze összevesztünk, de még szerencse, mert végül a torzsalkodást is megírtuk. Olyan recepteket válogattam ki, amiket imádok elkészíteni, vagy amelyek valami másért fontosak nekem: például a nagymama citromos sütije, vagy a régi, nagymamás családi vasárnapok. A történetek pedig az ételek köré épülnek, hol említés szinten, hol pedig központi elemként szerepel bennük az adott étel.
Egyébként azok a novellák, amiket én írtam, 99%-ban a saját életemből és a környezetemből valók.
– Milyen gyakran főztök? Milyen típusú szakácsnak tartjátok magatokat?
PNÉ: Valamikor sokat főztem, ma már egyre kevesebbet, inkább csak hétvégeken, vagy ünnepi alkalmakkor. Hagyományos szakácsként írnám le magam, viszonylag nagy rutinnal. Örömfőző vagyok, vagyis mindig örömmel főzök a családnak.
SZÉ: Heti rendszerességgel főzök, kb. négyszer-ötször. Felfedező típus vagyok a konyhában, kirobbanóan tanulékony, aki nem fél használni az extrém ízeket, alapanyagokat és a fűszereket.
– Mi volt a legjobb abban, hogy közösen, közös könyvön dolgoztatok?
PNÉ: Hogy együtt írhattunk.
SZÉ: Az, hogy könnyen megy a másikra való reagálás írásban is.
– És mi volt a legrosszabb?
PNÉ: Hogy együtt írtunk.
SZÉ: Az, hogy nekem kevesebb időm volt rá, és féltem attól, hogy nem tudok olyan minőséget és mennyiséget nyújtani, amilyet szeretnék.
– Évu, te évek óta speciális diétát követsz. Nehéz a megfelelő recepteket, hozzávalókat megtalálni? Mit szól hozzá a családod?
PNÉ: Igen, évek óta nem eszem gabonát és tejterméket. Nem olyan nehéz követni ezt a diétát, mint amilyennek elsőre látszik. Nem használok külön recepteket, csak a gabonát zöldségre cseréltem, a tejterméket növényi alapúra. Sok halat és tenger gyümölcseit eszem. A családnak persze külön főzök, amikor jönnek, mindenkinek a kedve szerint, így aztán a diétám nem korlátozza őket semmiben. Mindenki megkapja a kedvencét, amikor hazajön, de egyre szívesebben kóstolnak bele azokba az ételekbe, amiket magamnak készítek.
– Éva, neked miért olyan fontos az indiai konyha?
SZÉ: Mert anno, amikor már gyógyulóban voltam, és nagyon le voltam fogyva a betegségem miatt, ez hozott vissza az életbe. Mujahid Zoli barátom, aki Pakisztánban született, elvitt a kedvenc indiai éttermeibe, és úgy vezetett be ebbe az izgalmas világba, hogy már attól csorgott a nyálam, ahogy mesélt a fogásokról. Előbb enni szerettem, aztán a kedvenc fogásaimat meg is tanultam elkészíteni.
A nyitóképhez Chripkó Lili fotóját használtuk.