„Mervyn Peake a borzongás mestere, aki bejárta a képzelet sötétebb mélységeit is” – írta a The Times. A most megjelent Gormenghast – a teljes Gormenghast-trilógia, valamint a Titus szökéséről szóló elbeszélés, a Fiú a sötétben először olvasható magyarul – a szó legszorosabb értelmében világteremtő mű, amely ugyanúgy rabul ejti a fantasy és a spekulatív fikció rajongóit, mint a legszigorúbb irodalomkritikusokat. A rajongók legnagyobb örömére a történet alapján hamarosan Neil Gaiman készít sorozatot. Mervyn Peake monumentális regénye burjánzó képeivel, groteszk figuráival, erős atmoszférájával és labirintusszerű helyszíneivel hatalomról és szabadságról, hagyományról és újításról, tűzről és vízről, jóságról és gonoszságról mesél, a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent kötetben pedig a szerző saját rajzait láthatjuk viszont.
Nádor Zsófia írása a Nyugati tér blognak
A Trilógia első lapján a távolból pillantjuk meg a Várat, úgy, ahogy a körülötte lakó, szegény Faragók láthatják: sötét kőtömeg, amely fenyegetően mered az ég felé. A Faragók elkeseredetten küzdenek minden évben, hogy a kezük munkája bekerülhessen a Vár Falai közé, de ez évente csak egyetlennek adatik meg közülük. Az olvasó is azt a helyiséget pillantja meg először a számtalan csarnok, terem és folyosó közül, ahová a legügyesebb Faragó által készített műtárgy is kerül: a Fényes Faragványok Csarnokát, ahol békés szundikálással tölti napjait a Faragványok őrzője. Már itt megjelenik a tragikus, a húsba vágó és a komikusan groteszk együtt-létezése, amely végig meghatározza a Gormenghast-trilógiát.
De vajon miért akarják a Faragók ilyen elkeseredetten a Falakon belül tudni művüket? Erre Mervyn Peake világában nincs válasz, ahogy sok más kérdésre sem. A Vár tulajdonképpen az öncélúság, az önmagáért való szentélye: itt senki sem kérdezi, mire jó, miért van rá szükség és mi célt szolgál az adott valami. Úgy volt, tehát úgy van, tehát úgy helyes. Sourdust, Szertartásmester három ódon kötetből tájékozódik a Vár urának teendőiről: „A bal oldali lapok tetején a dátum szerepelt, és az első kötetben ezt azon tevékenységek leírása követte órákra lebontva, melyeket Őméltóságának el kell végeznie a nap folyamán. Ott voltak az időpontok, az alkalomhoz viselendő öltözék és a jelképes gesztusok is. A másik oldalon ábrák mutatták, hogy pontosan milyen úton kell Őméltóságának megközelítenie tevékenységeinek helyszínét. (…) A második kötet tele volt üres lapokkal, és teljességgel szimbolikus volt, míg a harmadik nem volt egyéb, mint utalások és hivatkozások egyvelege. Ha például Őméltósága, Sepulchrave, Groan jelenlegi Earlje három hüvelykkel alacsonyabb, viselete, gesztusai, sőt még az útvonalak is eltérnének az első kötetben leírtaktól, és a hatalmas könyvtárból másik kötetet kellene elővenni és alkalmazni. (…) Ezt a bonyolult rendszert – egy egész élet elhivatottságát követelő részleteiben – csak Sourdust látta át teljes egészében, bár a hagyomány szent szellemét, mely nap mint nap megtestesült bennük, mindenki érzékelte.”
De nemcsak őméltóságát, hanem a Vár összes lakóját kötik a hagyományok és a szabályok. Elsősorban a királyi családot: a Grófnőt, Titus nővérét, Fuksziát és iker-nagynénjeit; de a szolgákat ugyanígy, a főszakácstól a kuktákon át a Szürke Dörgölőkig (akiknek egyetlen feladata a konyha takarítása), a Professzoroktól a Doktoron át az utolsó szobalányig. Ebben a labirintusban próbálja ki-ki megtalálni a maga szerencséjét – a rengeteg egyéni történet rendkívül szórakoztatóan bomlik ki, és varázslatosan szövődik bele magának a Várnak a történetébe, hogy egyúttal létrehozza azt. Prune doktor nővére, a vénkisasszony Irma, például úgy dönt, a Professzorok közül talál majd férjet magának, igencsak megbolygatva ezzel az életrevalónak nem igazán nevezhető agglegényhorda életét.
Ezek az apró felbolydulások azonban a Nagy Rendszer részei – nem úgy a két, egymás után színre lépő (Titus az első kötetben még csecsemő, a második kötettől kerül a középpontba az ő története) főszereplő, Titus és Steerpike lázadása, akik két ellentétes oldalról, de mindketten a Vár és származásuk ellen küzdenek. Steerpike, bár szolgasorból jön, hatalmat akar. A Vár törvényeit csupán azért kérdőjelezi meg, hogy uralma alá vonhassa őket, lakóival együtt. Az alagsorból, pincékből felfelé tör, az uralkodók szobáiba. Titus ezzel szemben a magas rang jelentette (javarészt értelmetlen) kötöttségektől szenved, és az ő útja a Várból kifelé vezet, kétszer is: a Fiú a sötétben egy kamaszkori epizódot mesél el, ahol állattá változott emberek földjére téved, és a Kecske, a Hiéna és uruk, a Bárány karmai közül kell megmenekülnie. Ez a kaland előrevetíti A magányos Titus nagy szökését, mikor Titus egy furcsa városba kerül, ahol nem is hallottak Gormenghastról. A Vár középkort idéző életmódjával, tárgyaival, szokásaival szemben ez a hely szinte indusztriális: autón járnak, és revolverrel lőnek. A Vár világának ellenképe. Ám Titus nem lepődik meg – olyan magától értetődő természetességgel fogadja be az új világot, ahogy az olvasó is teszi. S a látszat ellenére ez annak sem mond ellent, hogy a Trilógia tulajdonképpeni főszereplője maga a Vár (mert az): Peake úgy tudja igazán megmutatni a Vár lényegét, hogy az azt körülvevő, attól különböző világot is megmutatja – Titus is itt, a külvilágban érti meg, hogy szülőhelye miért különleges; valójában, kívülről szemlélve milyen, mit jelent az ő számára, és hogyan tette őt azzá, aki.
Mi a Gormenghast titka? Az egyik a sok közül biztosan az, hogy Peake csalhatatlan érzékkel keveri az archetipikust, az örökérvényűt a különössel, az egyedivel, a meghökkentővel. Egyfelől ott vannak az általános értékeket, évszázados mintákat megtestesítő karakterek: a lázadás, szabadság és individualizmus ideáit magába sűrítő Titus, vagy maga a két lábon járó gátlástalan ármánykodás és törtetés, az imposztor Steerpike. De például Swelter, a hatalmas, zsarnoki, furcsán selypítő szakács vagy az ostoba, egymást egyszerre majmoló és utáló iker-hercegnőpár szimbolikáját már sokkal nehezebb, összetettebb volna felfejteni.
Peake másik nagy bravúrja, hogy a történet minden pontján úgy érezzük: már megkaptunk egy teljes világot, amiben mindennek és mindenek helye van, s a részek együtt alkotnak egy egészet. Ám a következő pillanatban Peake elvisz egy újabb helyre, vagy színre léptet egy újabb szereplőt, amelyik meghökkentően más, mint a korábbiak, ám megjelenése után rögtön úgy tűnik: csak vele lehet teljes a világ, most kerek. És ez így marad ezer oldalon át.