2018-ban indult az az új Albert Camus-életműsorozat, melyben A pestis (Vargyas Zoltán fordítása) után immár egy újabb újrafordított mű, A bukás (Dunajcsik Mátyás fordítása) is olvasható.
Dunajcsik Mátyás írása a Nyugati tér blognak
Albert Camus A bukás című regényének én-elbeszélője kiállhatatlanul narcisztikus figura, egy csapongó, kiszámíthatatlan és perverz stiliszta, aki számára alig van különbség igazság és hazugság, aljas manipuláció és szívet tépő őszinteség között, és aki legalább annyira szerelmes a saját mondataiba, mint önmagába – így amikor megtudtam, hogy a Jelenkor Kiadó szerkesztősége úgy gondolta, leginkább én lennék alkalmas arra, hogy egy ilyen alaknak új magyar hangot adjak, eleinte nem tudtam, hogy sértésnek vagy elismerésnek vegyem-e a felkérést. Aztán persze elvállaltam a dolgot.
Camus minden könyvének saját nyelve és saját poétikája van. A bukás esetében ez talán a leginkább akkor szembeötlő, ha a szerző leghíresebb regénye, Az idegen én-elbeszélőjével állítjuk szembe, akinek rövid, kopogós mondatai és az elbeszélésből áradó konok egykedvűség Camus-t egy csapásra a világirodalom élvonalába röpítette. És a franciául tanuló diákok olvasmánylistáinak élére is, hiszen a regény nyelvezete olyan egyszerű, hogy valóban ideális első olvasmány azoknak, akik még csak ismerkednek a barokk finomságokban és szecessziós rafinériákban amúgy bővelkedő francia nyelvvel.
Camus Az idegen szövegében például a francia múlt idők meglehetősen széles fegyvertárából szinte csak a legegyszerűbbet, az úgynevezett passé composé-t használja. Ezzel szemben A bukás legelső fejezetében már ilyen mondatokat olvashatunk a fékezhetetlenül monologizáló én-elbeszélő, Jean-Baptiste Clamence-től: „Amikor még Franciaországban éltem, nem volt olyan értelmes ember, akinek ne váltam volna kebelbarátjává rögtön a megismerkedésünk után, bárki lett légyen is az illető. Ah, látom, összerezzent a múlt idejű kötőmód hallatán! Bevallom, ez a nyelvtani forma, és úgy általában a pallérozott beszéd a gyengém. És higgye el, nem vagyok rá büszke. Jól tudom, hogy ha valaki szereti a szép zoknikat, még nem feltétlenül mocskos a lába; és mégis: a finom stílus, akár a finom szövetek, sokszor csak a kiütéseinket hivatottak elkendőzni. Ha ez eszembe jut, azzal vigasztalom magam, hogy azok se tisztábbak, akik összevissza hebegnek.”
Mondanunk sem kell, hogy Az idegen Meursault-ja valószínűleg soha életében nem használna múlt idejű kötőmódot, de ami fontosabb, az egész, pallérozott beszéddel kapcsolatos eszmefuttatás hallatán is csak a vállát vonogatná. Jean-Baptiste Clamence azonban épp ellenkezőleg: ő valósággal lubickol az ide-oda csapongó, bonyolult mondatszörnyetegek óceánjában, amelyek a tengeri hullámokhoz hasonlóan egy állítás megfogalmazása után azonnal ellenmozgásba kezdenek, és ugyanazzal a lendülettel állítják az előző részmondat ellenkezőjét is. Ebből a szempontból Clamence egészen pontosan írja le a saját beszédmódját, amikor úgy tesz, mintha az általa megvetett vallomásos irodalom szerzőit kritizálná: „Mostanság már csak a vallomásokat szeretem, melyeknek szerzői azonban leginkább azért írnak, hogy semmit ne kelljen bevallaniuk, és semmit ne kelljen elmondaniuk abból, amit tudnak. Pont akkor kell a leginkább gyanakodnunk, amikor úgy tesznek, mint aki végre vallomást tesz: ilyenkor kezdik el sminkelni a hullát. Nekem elhiheti, ebben szakértő vagyok.”
És valóban az: hiszen az öt fejezeten át hömpölygő vallomásáradata semmi más, mint egyetlen, körültekintő műgonddal véghezvitt, de minduntalan kudarcba fulladó, majd újrakezdődő hullasminkelés. Clamence élete valójában egyetlen pillanat, egyetlen soha nem múló emlék körül forog: amikor egyszer s mindenkorra megértette, hogy minden korábbi elképzelésével ellentétben valójában nem jó ember.
Ezt az egy pillanatot próbálja aztán értelmezni, relativizálni, újabb és újabb filozófiai megvilágításokba helyezni és a lehető legkülönbözőbb módokon kisminkelni a regény lapjain – közben azonban olyan széles körű élveboncolását viszi véghez a polgári jó modornak, életstílusnak és öncsalásnak, hogy az olvasó az elbeszélő minden szavahihetetlenségének ellenére sem tud nem saját magára gondolni, miközben ezt a hol bűnügyi regénybe, hol erkölcstudományi traktátusba, hol internetes megmondóemberek YouTube-videóiba illő szócséplést hallgatja.
Van azonban a regénynek egy másik, hol rejtett, hol időről időre mégiscsak felszínre bukkanó, titokzatos és nagyon is költői rétege, ami talán kevesebb figyelmet kap, mégis legalább olyan fontos része a nagy egésznek, mint a főhős Jean-Baptiste Clamence morálfilozófiai ámokfutásai. Ezek pedig azok a ritka pillanatok, amikor az elbeszélő figyelme néhány másodpercre elkalandozik saját magáról, és ehelyett a regény cselekményének színhelyéről, a tengeri ködbe és évszázados aranyfüstbe burkolózó Amszterdamról kezd el beszélni. Ezekben a bekezdésekben mutatkozik meg igazán Camus elképesztő költői tehetsége, amelynek köszönhetően ez a néhány, pár mondatos leírás is képes az egész regényt valami különös, álomszerűen bódító atmoszférába vonni.
Be kell vallanom, fordítóként én épp ezeken a részeken szerettem a legjobban dolgozni, pedig sokszor épp ezeket a néha egészen látomásos, nehezen kibogozható mondatokat volt a legnagyobb kihívás magyar nyelvre átültetni. Épp ezért örültem annyira, hogy a fordítási munkálatok befejezése után nem sokkal, 2020 júniusában egy családi nyaralás keretében személyesen is volt alkalmam megnézni a Camus által leírt ódon csatornákat és az Amszterdam körüli belső tenger egykedvűen szürke, mégis valami súlyos és gyönyörű végtelenséggel terhes hullámait. Az ott készült felvételekből vágtam össze aztán az alábbi videót: