5 könyv – a szerelemről


A szerelem az egyik legambivalensebb dolog a világon. Néha könnyed, felhők közt lebegés, néha mély, sötét verem. Ha nincs, az a baj. Ha van, akkor meg az. Vágyunk rá, keressük, és kerüljük, menekülünk előle, hogy ne sérüljünk újra. Vajon hányszor lehet igazán szerelembe esni, és tényleg létezik a nagy Ő? Csupán csak kémiáról lenne szó? Vagy ez annál több? Sors, végzet, egy lélek két testben, spirituális összekapcsolódás…

Az e heti 5 könyves válogatásunk követhető, bevált receptet, univerzális megoldást nem tud adni a szív nagy problémájára, de csodálatos utazásokra hív az érzelmek birodalmába, ahol ki-ki maga fedezheti fel, hogyan kerülnek azok a bizonyos pillangók a főhősök és az olvasók gyomrába.

Nicolas Barreau: Piciny csodák kávézója – A gránátköves gyűrű titka (Park Könyvkiadó, fordította: Fodor Zsuzsa)

„Velence egyszerűen túl romantikus hely volt az egyedülléthez. Nem csoda, hogy hatalmas erővel tört rá a vágy. Igen, vágyott a szerelemre. De nem kalandra egy (meg kell adni) rokonszenves, rámenős alakkal, ami hamarabb véget érne, mint ahogy leírja a szót. Egy olasz nem is tud mást, minden csinos nőt meg akar hódítani, ebből itt sportot űznek.”

2014-ben toppant be az olvasók életébe francia szerzőnk, Nicolas Barreau, és azóta minden év februárjában – épp Valentin-nap környékén – egy újabb könyvvel hozza el a szerelmet, a selymes párizsi romantikát. Történeteiben a szerelem mindig ellenállhatatlan. Olyan, amilyenre titkon mindannyian vágyunk: sorsszerű, viharos, mulatságos, mely jobbá, bölcsebbé, szebbé varázsol. És hol máshol találhatna rá a nagy érzés hőseinkre, mint Párizsban… Kivéve az új könyvben, a Piciny csodák kávézójában. Ezúttal az összetört szívű Nelly, aki minden, csak nem vállalkozó szellemű, egy hirtelen döntéstől vezérelve Velencébe vonatozik (mert fél a repüléstől), hogy egy titokzatos könyvbejegyzés alapján felfedje imádott nagyanyja, valamint a gránátköves gyűrű titkát, és hagyja, hogy újra rátaláljon a szerelem.

Javier Marías: Beleszerelmesedések (Jelenkor Kiadó, fordította: Mester Yvonne)

„Valójában bárki megsemmisíthet bennünket, ahogyan meg is hódíthat bárki, és ebben rejlik törékenységünk lényege” – ezzel ajánlotta a Cosmopolitan a spanyol Javier Marías regényét, a Beleszerelmesedéseket. Amikor a kötet nálunk megjelent (2012-ben), a szerző levelet küldött magyar olvasóinak, amelyben így írt regényéről: „Ez a könyv arról szól, amit a címe is sugall, a »beleszerelmesedés« folyamatáról és állapotáról, amely gyakorta pozitív és kellemes élmény, ám a legnagyobb rettenetbe is torkollhat. Vannak, akiknek javára válik ez az állapot, és nemesebbek lesznek általa, de olyanokat is látni, akikből kicsinyességet és rossz hajlamokat vált ki, akik azért veszítik el emberi méltóságukat és tartásukat, mert szerelmesek lesznek, legalábbis egy ideig úgy hiszik, hogy azok. Ám a Beleszerelmesedések nemcsak erről szól, hanem a halottainkról is és a velük való kapcsolatunkról; arról, miként engedhetjük meg magunknak, hogy visszasírjuk őket, abban a biztos tudatban, hogy úgysem térnek vissza, pedig ha visszatérnének, az bizonyára borzalmas következményekkel járna ránk nézve. A könyv a büntetlenség témáját is érinti, amely oly jellemző jelenség korunkban, hiszen a legtöbben úgy véljük, az igazságszolgáltatás nem ránk tartozik, illetve csakis akkor, ha valami személyes sérelem ér bennünket. Arról is szól a könyv, hogy soha semmiben nem lehetünk teljesen biztosak, még abban sem, ami velünk, magunkkal történt. Folyton-folyvást olyan terekbe csöppenünk, ahol sötétben kell tapogatóznunk – ezeket a tereket próbálja átvilágítani az irodalom. Ezzel valamiféle szerénységnek óhajtok hangot adni, és egy Faulkner-idézetre hivatkoznék, amelyet sajnos nem tudok pontosan idézni, és képtelen voltam előkeresni, de az a lényegi mondandója, hogy az irodalom semmivel sem képes többre, mint egy gyufaszál, amelyet az éjszaka közepén meggyújtunk a szántóföldön. Csupán arra szolgál, hogy meglássuk, milyen hatalmas sötétség uralkodik körülöttünk.”

Boris Vian: Tajtékos napok (Helikon Kiadó, fordította: Bajomi Lázár Endre)

Boris Vian az 1947 áprilisában megjelent Tajtékos napokat tekintette első „igazi” regényének. Az 1946 novemberében Vernon Sullivan álnéven publikált, fordításnak álcázott, Köpök a sírotokra című „amerikai krimit” (éppen a héten volt 61 éve, hogy a könyv alapján készült film bemutatóján Vian szívinfarktusban meghalt) valójában irodalmi tréfának szánta, az 1947 januárjában kiadott Venyigeszú és a plankton pedig eredetileg a szűkebb baráti kör számára készült, és Boris azt az ifjúkori zsengék, a „művecskék” (œuvrettes) közé sorolta. Legismertebb regényét feleségének, Michelle-nek ajánlotta, de a Tajtékos napok valójában pályaműnek íródott, Boris Vian a néhány évvel korábban a Gallimard Kiadó által az „ifjú tehetségek” számára alapított Pléiade-díjat szerette volna elnyerni vele.

1946 februárjában elege lett főnökeiből, és a rémes szabványügyi hivatalt elhagyva mérnöki állást kapott a papírügyi hivatalban, ahol még annyit sem kellett dolgoznia, mint előző munkahelyén. Így aztán a Tajtékos napok – csakúgy, mint a kicsit később megszülető Pekingi ősz is – javarészt Boris hivatali irodájában készült, hiszen az ifjú író szabad idejében gyakorlatilag „főállású” trombitásként muzsikált Claude Abadie zenekarában.

A Helikon Kiadó a tragikusan fiatalon elhunyt francia író születésének századik évfordulója alkalmából (korábban írtunk róla itt és itt) jelentette meg Vian leghíresebb művét, a 20. század legmeghatóbb szerelmes regényének nevezett Tajtékos napokat. Bár megjelenésekor a könyvet mind a kritika, mind az olvasóközönség távolságtartó közönnyel fogadta, a mű 1960-as évekbeli újrakiadása óta töretlen népszerűségnek örvend, s ezt bizonyítja az a tény is, hogy azóta számtalan adaptációnak szolgáltatott alapanyagot.

Julie Orringer: Üldözöttek gyűjteménye – Mennyit ér az igaz emberi élet háború idején? (Libri Kiadó, fordította: Babits Péter)

A második világháború egyik legkülönösebb és legkülönlegesebb embermentési akcióját feldolgozó regényben Varian Fry amerikai újságírón, az európai művészettörténet kiemelkedő alakjain és művein kívül van még egy fontos szereplő, talán az egyetlen kitalált figura: Elliott Grant.

A könyvhöz kapcsolódó szerzői jegyzetében Julie Orringer így ír róla és a szerelemről, amely a regény két hősét összefűzi: „Ezeken az oldalakon egy valós történetet, Fry hősies életmentő tevékenységét elegyítettem egy képzeletbelivel: Varian kapcsolatával, amit a sosem létezett Elliott Granttel folytatott. A történelmi feljegyzések arra utalnak, hogy Fry folytatott ilyen kapcsolatokat és tevékenyen megélte másságát. Andy Marino, az Egy csendes amerikai: Varian Fry titkos háborúja című életrajz szerzője is kapcsolatot vél felfedezni alanya szexuális irányultsága és munkássága között: »Fry az évek során megtanulta, hogyan élje meg és fejezze ki a normáktól való ,elhajlottságát’, ez pedig alighanem jó szolgálatot tett neki, amikor Franciaországban oly természetességgel vállalta és oly kivételesen végezte törvénytelen és titkos tevékenységét.« Úgy vélem, az igazság ennél kicsit összetettebb: szerintem Varian Fry idejekorán felismerte önnön másságát és e másság eltitkolásának szükségességét, ami érzékennyé tette őt mindenki nyomorúsága iránt, aki csak üldöztetést szenvedett és rettegésben élt. Bátor és briliáns személyiségnek képzelem el, akinek szexualitása történetesen nem illeszkedett a bevett normák közé. Remélem, ekként is marad meg az emlékezetben, a velünk élő huszonegyedik században és azon túl.”

Katharina von der Gathen –Anke Kuhl: Az állatok szerelmi élete (Kolibri Kiadó, fordította: Győri Hanna)

Az emberek és az állatok szerelmi élete rendkívül sok hasonlóságot mutat egymással. Általában mindenkinek hatalmas erőbedobással kell ismerkednie, hogy megtalálja a megfelelő párt. Ehhez többnyire a hímek vetik latba meggyőzőképességüket, de végül a nőstény az, aki dönt. Fontos tényező az illat, a küllem, a mozgás, a hang, és sokszor kell megküzdeni vetélytársakkal a nagy Ő-ért.

Ahogy az embereknél, úgy az állatok között is vannak csalfák, hűségesek, a szokások rabjai, adrenalinfüggők, kapkodók, biztosra menők, szabadelvűek vagy csak egyszerűen furcsák. Az állatok szerelmi életében mulatságos illusztrációkkal kapunk példát a világ minden tájáról arra, mennyire sokfélék az állati párkapcsolatok.

A kezdeti, ismerkedős fázis és a boldog beteljesülés mellett kiderül, mi történik a boldogan éltek, míg meg nem… után. Milyen az élet egy szurikátacsaládban? Ki viseli a nadrágot a foltoshiéna-falkában? És melyik madár tojója az, aki inkább a karriert választja a család helyett? Ebben a könyvben nemcsak ezekre találunk választ, de rengeteg vicces, meglepő vagy éppen hátborzongató dolgot is megtudhatunk az állatok szerelmi életéről. Botrány? Nem. Ez csak biológia!