II.7.
Mi,
akik az ürességben hiszünk, és a teret nevezzük istenünknek, mindig az ő
szeretetébe térünk vissza, bármerre is induljunk el. Az örökös sötétben önmagát
szólongató elme atyja ő, kinek ajándéka a mintázatok illúziója és a lángba
borult égitestek végeláthatatlan raja, dicsőségének e fullánkjai, melyek
folyton megújítják kábulatunkat. Az egymásba enyésző roppant tömbök
körforgásában mi magunk is faljuk és szomjazzuk az űrt, ahogy a felszínből
kimeredve arcunkat a látható konstellációk héján túl sodródó, ismeretlen
pulzálók felé fordítjuk, miközben egyik víziótól a másikig sodródva bejárjuk az
éjszakát. Részei vagyunk halhatatlanságának, és társai a távoli, keringő
szenteknek, kezdet és vég álmodói, üdvözülésünk soha nem ér véget.
