Rollo May a huszadik század egyik legnagyobb amerikai pszichológusa volt, aki szinte „fél kézzel”, a semmiből létrehozta az egzisztenciál-humanisztikus pszichológiai irányzatot az Egyesült Államokban, olyan későbbi terapeuták útját egyengetve, mint a világhírű Irvin D. Yalom https://bookline.hu/search/search.action?page=1&searchfield=yalom+park. May nagyszerű előadó és briliáns író volt, számára nem léteztek műfaji határok; stílusában egyesítette a lélektant az európai és amerikai filozófiai hagyományokkal, a szépirodalommal, sőt a teológiával is. Bár egyes kritikusai, mint a pozitív pszichológia egyik vezéralakja, Martin Seligman azzal vádolták, hogy akadémiai értelemben nem is igazán tudomány az, amit csinál, kétségtelen, hogy a pszichológusok közül kevesebben merültek mélyebbre az emberi létezés titkaiba, mint az amerikai egzisztenciális pszichológus. Felfedezéseit számos jelentős könyvében osztotta meg az erre fogékonyakkal, mint például a bestsellerré vált Love and Will (Szeretet és akarat), vagy az életmű egyfajta összegzésének tekinthető Discovery of Being, amely A létezés felfedezése címmel végre magyarul is olvasható.
Kőváry Zoltán írása a Nyugati tér blogon
Rollo May 1909-ben született a Középnyugaton, az Ohio állambeli Adan, és egy meglehetősen zűrös családban nevelkedett. Apja a világra jövetelének időszakában tűnt el, és valójában sosem volt jelen az életében, amit May sosem bocsátott meg neki, még a temetésére sem ment el. A hiányzó apafigurát később Paul Tillich, a neves egzisztencialista teológus és filozófus testesítette meg számára.
Anyja nem keresett új partnert, így minden pozitív és negatív érzelmével a gyermek Rollót halmozta el hosszú éveken keresztül. May autonómiához és nőkhöz való viszonyát ez jelentősen befolyásolta; később könyveiben sokszor írt az „én vagyok”-élmény és a „lelki köldökzsinór elvágásának” fontosságáról, az érzelmi biztonságot pedig számos viharos kapcsolat után csak élete őszén, harmadik felesége mellett tapasztalta meg. Az egyik szerelme ötvenes évei elején egyébként egy fiatal magyar emigráns pszichológusnő, Dénes Magda volt.
A középiskola után a depressziótól szenvedő ifjú May Európába utazott, és egy jó ideig angol nyelvtanár volt Görögországban. Mélyen megérintették a klasszikus görög szellemi hagyományok, a mítoszok, az irodalom, a filozófia. Emellett utazgatott is (Magyarországon is járt!), és eljutott Bécsbe, ahol részt vett a nagy Alfred Adler szemináriumain. Ekkor tárult fel előtte a pszichológia világa, és bár később jóval nagyobb elismeréssel adózott Freud munkásságának, Adler számos koncepcióját (szabad akarat fontossága, jövőre irányultság, kreativitás, egyediség, kapcsolatiság) beépítette gondolkodásába.
Visszatérve az USA-ba, a 30-as évek elején Rollo May a New York-i teológiai szemináriumon kezdte el tanulmányait. (Az amerikai teológiai oktatási szemlélet jóval „hétköznapibb” és nyitottabb volt a hagyományos európainál, főleg New Yorkban.) Első analitikus önismereti folyamatát egy Harry Bone nevű analitikussal végezte, aki Otto Rank tanítványa volt. Rank a húszas években elszakadt Freud köreitől, majd Amerikába költözött, és filozófiai érdeklődésével megelőlegezte az amerikai humanisztikus és egzisztenciális pszichológiát. (Egyik legfontosabb tanítványát Carl Rogersnek hívták.) Bone-on keresztül Rollo May Rank hívévé vált, miközben a szemináriumban megismerkedett az Európából érkező német protestáns teológussal, Paul Tillich-kel, aki rövidesen a keleti part egyik legnagyobb hatású szellemi alakjává vált. Tillich atyai jóbarátja lett, aki bevezette nemcsak az egzisztenciális gondolkodásba, de a New York-i értelmiségi világ szabados világába is a félénk középnyugati fiút. (Tillich nyitott házasságban élt feleségével.)
May Tillich javaslatára otthagyta a teológiai szemináriumot, és pszichológiából doktorált; kutatásainak anyagából jelentette meg később a The Meaning of Anxiety (A szorongás jelentése) című könyvét, ami átütő sikert hozott számára. Közben elkezdte kiképző analízisét a New York-i William Alanson White Institute-ban, amely kakukktojásnak számított az amerikai pszichoanalitikus intézmények világában. Szinte egyedüliként foglalkozott nem orvos analitikusjelöltekkel az USA-ban, és munkatársai az ún. kapcsolati pszichoanalízis megvalósítására törekedtek. Ennek a vezető alakja az intézményt alapító Clara Thompson volt, aki Budapesten, Ferenczi Sándortól tanulta a kapcsolati szemléletet 1931 és 1933 közt. Rollo May a híres Erich Fromm mellett képezte magát, ám idővel összekülönböztek, és az analízist Fromm felesége (!), Frieda Fromm-Reichmann és Thompson fejezte be. Ebben az időszakban May már több könyvet is megjelentetett, de a nagy áttörés még váratott magára.
A második világháború ideje alatt Mayt nagy egzisztenciális megrázkódtatás érte: elkapta a tuberkulózist, és másfél évig, élet-halál közt lebegve kórházban feküdt. A halálközeli élmény mellett nagy hatást gyakorolt rá az egzisztencializmust létrehozó 19. századi dán filozófus, Søren Kierkegaard munkássága, akinek a könyveit (A szorongás fogalma, A halálos betegség) ekkor kezdte el alaposabban tanulmányozni. Főként a kierkegaard-i szorongás-felfogás ragadta meg, amely a szabadság lehetőségével, a lét és a nemlét (a „semmi”) küzdelmével azonosította a szorongást. A kierkegaard-i filozófia a kiutat egyedül a kreatív önteremtésben, az autentikus önmagává válásban látta, amely ugyanakkor figyelembe veszi azt is, hogy az ember egy nálánál nagyobb egész része is.
May később úgy fogalmazott, hogy bár abban az időben Freud tudott a legtöbbet a szorongásról, mégis Kierkegaard ismerte azt a legjobban, és amiről a dán írt a 19. század közepén, azt mély összefüggésbe tudta hozni mindazzal, amit ő és a betegtársai átéltek a kórtermekben.
Rollo May arra is rávilágított, hogy bár Kierkegaard időben korábban élt Freudnál, szellemtörténetileg mégis utána következik, sokan ugyanis csak Freud megértése után váltak igazán alkalmassá a kierkegaard-i gondolatok befogadására.
A készülődés évtizedei után az 50-es évek hozták meg az áttörést Rollo May számára. 1950-ben jelent meg a már említett A szorongás jelentése, ami széles körben ismertté tette a nevét. Ezt követően egyre bátrabban kezdte alkalmazni az egzisztencialista elgondolásokat írásaiban. Az önmagát kereső ember című művében például kifejtette elméletét az éntudat fejlődéséről, amely az ártatlanság állapotából a lázadás stádiumán (vagy annak elutasításán) keresztül jut el a konform, átlagos, vagy a kreatív éntudat szintjére. A kreativitás itt – Otto Rank szellemében – elősorban önmagunk létrehozására irányul, amely megakadályozza, hogy feloldódva a konvenciókban az ember elvétse önmagát, eltékozolva a benne nyugvó potenciálokat. Rollo May valódi nagy „dobása” 1958-ra datálható. Ekkor jelentette meg ugyanis (Henri Ellenberger és Ernest Angel társszerkesztőkkel) az Existence: A New Dimension in Psychiatry and Psychology (Egzisztencia: egy új dimenzió a pszichiátriában és a pszichológiában) című tanulmánykötetet, aminek a jelentőségét nem igazán lehet túlbecsülni. Ez volt az első angol nyelvű könyv, amely az egzisztenciális eszmét igyekezett kamatoztatni a pszichológia és a lélekgyógyászat területén belül.
Mayék lefordították az európai fenomenológiai pszichiátria és az egzisztenciális analízis meghatározó, német nyelvű képviselőinek (például Ludwig Binswanger) egyes munkáit, és bevezető-magyarázó tanulmányokkal látták el a kötetet. Ez utóbbiak voltak megvilágosító hatással egy útját kereső fiatal pszichiáter, Irvin D. Yalom számára, aki később önismereti tréningre jelentkezett be Rollo Mayhez. A terápiás kapcsolatból életre szóló barátság lett az évek során.
A 60-as években, a nagy kulturális forradalmak idején érett be az egzisztenciális eszme az Egyesült Államokban. Rollo May gondolatai találkoztak néhány hasonló felfogású pszichológus, Carl Rogers, Abraham Maslow, James Bugental és Clark Moustakas törekvéseivel; ebből jött létre egyrészt a „harmadik erő”-ként is ismert humanisztikus pszichológia (harmadik erő a domináns pszichoanalízishez és behaviorizmushoz képest), aminek May is elismert tagja lett, másrészt az egzisztenciál-humanisztikus iskola, az egzisztenciális pszichológia amerikai változata.
Miként az elnevezések sugallják, a két irányzat között jelentős átfedések vannak. A fő különbség, ahogy később Yalom fogalmazott, az volt, hogy a humanisztikus pszichológia esetében jellegzetes amerikai ízeket kevertek az egzisztencializmus főzetébe, a felhőtlen optimizmus, a végtelen növekedési lehetőségek és a korlátlan egyéni önmegvalósítás perspektíváját. May, aki minden kollégájánál jobban ismerte az irányzat európai szellemi gyökereit, jóval árnyaltabban fogalmazott a humanisztikusoknál, és felhívta a figyelmet a 60-as évek túlzásaiból fakadó veszélyekre. A humanisztikus mozgalom ugyanis túl tágra nyitotta a kapuját a korszak sokszor kétes hírű koncepciói és praktikái előtt, ennek következtében az irányzat felhígult. May, Rogers és Maslow elhatárolódtak a kialakuló ún. Humán Potenciál Mozgalomtól, ami a kuruzslás, a miszticizmus és a visszaélések baljós árnyékát vetette a szép reményekkel induló humanisztikus mozgalomra.
A hetvenes-nyolcvanas években a forradalmi hév csökkent, kialakult a fogyasztói kapitalizmus, a pszichológia és a pszichoterápia szolgáltatássá és árucikké vált. May – hangsúlyozva, hogy az egzisztenciális pszichológia nem módszer, hanem szemlélet és attitűd, és minden terapeuta egzisztencialista, amennyiben jó terapeuta – felhívta a figyelmet arra, ha túlzott mértékben támogatjuk a páciens sikeres alkalmazkodását egy torz értékrendű társadalomhoz, azzal paradox módon eltántoríthatjuk attól, hogy önmagává, vagyis valódi, autentikus személlyé váljon. Ezt ugyanis sok esetben az adott kultúrához való feltétlen igazodás, a konformizmus ellehetetleníti, aminek következtében az egyén társadalmi értelemben „egészséges” lehet ugyan, de nem felvállalva az egzisztenciális értelemben szükségszerű lázadást, elvétheti önmagát. Ilyen esetekben az ember sokszor észrevétlenül is valaki másnak az életét éli a sajátja helyett, elidegenedve valódi önmagától, ami felé egyedül a szubjektivitáson keresztül vezet út. Önmagamnak ugyanis nincsenek objektív kritériumai, saját magam felől csak én dönthetek.
„Manapság nem a vágyainkat fojtjuk el, mint Freud idejében – hangsúlyozta Rollo May írásaiban –, hanem a létezésünket.”
Ez ugyanúgy szorongáshoz és bűntudathoz vezet, mint a freudi pszichoanalízis szerint, de nem a tiltott vágyak elhárítása miatt, hanem egzisztenciális értelemben. Az egzisztenciális szorongás olyan tapasztalatokhoz kapcsolódik, mint a végesség tudatosítása vagy a szabadság és felelősség súlya, míg a létlehetőségek elmulasztása miatt egzisztenciális bűntudat uralkodhat el rajtunk. A mindennapi félelmek és szorongások gyakran e léttel kapcsolatos szorongások elfedésére irányulnak, hiszen könnyebb attól szorongani, ha nem teljesítek jól a munkahelyen vagy a családban, mint attól, ha nekem kell létrehozni életem jelentését egy objektív értelemmel nem rendelkező világban. De ahol szorongás van, ott a szabadság lehetősége is megjelenik, és ha átküzdjük magunkat ezeken a súlyos konfliktusokon, sosem látott sorslehetőségek nyílhatnak meg előttünk. Ezért van szükségünk „a létezés felfedezésére”.
Élete utolsó két évtizedében Rollo May még számos jelentős könyvet írt, amelyek közül kiemelkedik a Courage to Create (Alkotás bátorsága), amelyben a pszichológus mestere, Paul Tillich Létbárorság (Courage to Be) gondolatát fejlesztette tovább a ranki kreativitás-fogalom mentén. Az ember minden életszakaszában újra és újra szembesül a létezés paradox adottságaival: az autonómia és a kapcsolódás, az állandóság és változás, a halandóság tudata és a halhatatlansági vágy nehezen összebékíthető ellentmondásaival. Ilyenkor kettős szorongás uralkodhat el rajtunk: kimenni „oda”, a „semmibe”, elhagyva a biztos, de kinőtt hátteret a ranki „életfélelmet” aktiválja, míg visszamenni a korábbiba, a biztosba, lemondani a növekedés, a potenciálok megvalósításának lehetőségeiről a ranki „halálfélelem” forrása. (Ez elsősorban az én halálát jelenti ebben a kontextusban.) Az életfélelem és a halálfélelem közti hánykolódást csak a kreatív önteremtés tudja egyensúlyba hozni; ennek során régi énünk meghal, de részben meg is őrződik az újjászületett identitásban. Ez azonban sosem jelent végleges megoldást, hiszen a létezés ezen paradox adottságait nem lehet kiiktatni, újra és újra szembe kell néznünk velük. „Az én nem létezik, folyamatosan a kialakulás állapotában van” – írta Kierkegaard 170 évvel ezelőtt.
A 80-as évektől kezdve az egzisztenciál-humanisztikus irányzat közvetlen hatása csökkent az USA-ban, és világszerte is. Új megközelítések kerültek a fókuszba: a kognitív pszichológia, az idegtudományok, majd a pozitív pszichológia, és a korábban erősen dinamikusan orientált pszichiátria és pszichoterápia látványosan eltávolodott a mélylélektani örökségtől. Ám ez az időszak sem telt tétlenül; az 1970-es években Mayék megalapították a kaliforniai Saybrook Universityt, ami az egzisztenciál-humanisztikus irányzat oktatási-kutatási fellegvárává vált, és olyan meghatározó, új tanítványok bukkantak fel May holdudvarában, mint Kirk Schneider vagy Ilene A. Serlin. 1980-ban megjelent May tanítványa, Irvin Yalom rendkívüli jelentőségű könyve, az Egzisztenciális pszichoterápia, amely magyarul is több kiadást megért. Rollo May utolsó kötete, a The Psychology of Existence 1995-ben látott napvilágot; ezt már tanítványaival együtt jegyezte, és Kirk Schneiderrel együtt szerkesztette, aki idővel May „örökösévé” lépett elő, mint az egzisztenciál-humanisztikus irányzat vezetője.
A könyv megjelenésekor Rollo May már egy éve halott volt; 1994-ben, 85 éves korában hunyt el szívelégtelenségben. Ágyánál felesége, Georgia, és Irvin, illetve Marilyn Yalom virrasztottak. A 2000-es évektől Yalom üstökösszerű karrierje és a világ változásai újra a figyelem középpontjába helyezték az egzisztenciális pszichológiát.