Ha érzékeny témák szokatlan, újszerű irodalmi megközelítéséről van szó, Max Porter könyveire mindig számítani lehet. Porter igazi kísérletező szerző, akinek rövid, tömör regényeiben stílus, forma és tartalom lebilincselő összhangban van egymással. Igaz ez a legújabb művére is: a magyarul Totth Benedek fordításában, augusztusban megjelent Shy egy nagyon különleges, absztrakt, szürreális regény, mely egy problémás fiatal fiú krízisét ábrázolja, tudatalattijának „mocskos kuszaságát” tárja fel, miközben átjárja a 90-es évek iránti keserédes nosztalgia, illetve a zene szenvedélyes szeretete.
Andok Tamás írása a Nyugati tér blogon
Már a fiú neve is beszédes: Porter címszereplőjét Shy-nak hívják, az angol szó jelentése félénk, óvatos, visszahúzódó. A kifejezést olyan személyre használjuk, aki gyakran nehezen fejezi ki magát, nem találja helyét az emberek között, csöndes és visszahúzódó, gondot okoz számára kapcsolatot létesíteni másokkal, tart attól, hogy elítélik vagy kritizálják.
Épp ilyen fiú a történetbeli Shy is, habár az örökösen destruktív viselkedése miatt elsőre ellentétes benyomást vált ki. Shy az anyjával és nevelőapjával él, valahol a nyugat-angliai vidéken, a 90-es évek közepén, és mindenre, mindenkire dühös. Mindig a robbanásveszélyes, kiszámíthatatlan harag vibráló légköre, szélsőséges hangulatingadozások, áthatolhatatlan védőfal veszi körül. Érzelmileg látszólag megközelíthetetlen, és ha valami nem sikerül neki, ha eluralkodik rajta a depresszió, csalódottság, frusztráció, rögtön kezelhetetlenné válik.
„Azt javaslom, keress valami középutat, Shy. Amikor fel vagy dobva, akkor nagyon fel vagy dobva, amikor magad alatt vagy, akkor nagyon magad alatt vagy. Baromi fárasztó, ha őszinte akarok lenni.”
Ám hiba lenne Shy-t pusztán zűrös ügyei és a harsány látszat alapján megítélni: sokkal több zajlik a fejében-lelkében, mint amit a környezete felszínesen ebből észlel. Valójában kimondottan érzékeny, értelmes fiú, akinek örvénylő dühét egy gyerekkori trauma mellett a klasszikus fiatalkori problémák – a tanácstalanság, a gyengeségtől, a mások általi megítéltetéstől, a beilleszkedéstől, a meg nem értéstől való félelem, hogy kedvelik-e vagy sem – hívják életre.
Shy túl van egy-két rossz döntésen és igencsak rázós ügyön: két suliból kirúgták, lopott, tört, zúzott, megtámadta a nevelőapját, egy másik fiú fejét üvegszilánkokkal hasította fel. Úgyhogy jelenleg több hasonló, problémás fiúval együtt a beszédes nevű Utolsó Esély bentlakásos intézmény lakója. Amikor a regény kezdetén először találkozunk vele, késő éjszaka van, Shy pedig éppen úgy dönt, hogy elég volt, nem bírja tovább, titokban lelép az intézetből. Megtölti hátizsákját kedvenc magnókazettáival (és ami aggasztóbb: kövekkel), és a sötét erdőn keresztül a közeli tóhoz indul.
Ebből a tervből bomlik ki a regény vékonyka, csapongó narratívája. Max Porter főhőse éjjeli kalandját, összesen hatórányi eseményt sűrít a majdnem másfél száz oldalba. Ugyanakkor a fiú szökése nemcsak valós esemény, hanem metaforikus tett is: a kétségbeesett kiútkeresést szimbolizálja a sötétségből, abból a nyugtalan és homályos érzelmi világból, amely fogva tartja, amelyben nem sikerül magát a mindennapokban elnavigálnia.
Porter már a korábbi, erősen allegorikus műveiben (A bánat egy tollas állat, Lanny) is megmutatta, hogy imád narratív technikákkal, műfajokkal, sőt elbeszélői hangokkal, stilisztikai ötletekkel, mindenféle mondatformákkal, betűméretekkel és betűtípusokkal játszani. A nyelvi játékossága azonban sosem túlzó vagy indokolatlan, mindig konkrét célt szolgál: hogy minél pontosabban, finom részletek segítségével, sajátos megoldásokkal érzelmeket ragadjon meg, átélhetővé tegyen tudatállapotokat, krízishelyzeteket, az emberi létezés törékenységét és kihívásait.
Így van ez a Shy esetében is, amely egyszerre tudatfolyam és lélektani regény, de nem a hagyományos értelemben. Porter nem pszichologizál, nem foglalkozik kórképek felállításával (igaz, ha feltétlenül diagnosztizálni szeretnénk, azt mondhatnánk, főhőse talán borderline személyiségzavarral küzd), hanem azt akarja elérni, hogy megértsük Shy-t, hogy mi játszódik le percről percre az agyában, milyen az ő zűrzavaros, nehezen megközelíthető belső világában lenni. De mi határozza meg legjobban a fiú identitását, mivel lehet igazán kifejezni, milyen ember is ő? Akárcsak Porter korábbi regényeinél, ezúttal is a hangok jelentik a kulcsot.
Shy szenvedélyes zenerajongó, a zene a menedéke, amely megnyugtatja, biztonságban tartja, a kedvenc dalait hallgatva úgy érzi, nincsenek korlátok, elvárások, játszmák.
Miközben Shy a tó felé tart, az árnyas, kísérteties éjszaka csöndjében elméjét elöntik az emlékek, érzések, vágyak és félelmek, a gúnyos, heccelő, lesajnáló belső démonok hangjai. Porter ezt a folyamatot egy bonyolult, polifonikus, kollázsszerű szöveggel ábrázolja, amely kavargó hangulatképekből, szabadversekből, belső monológokból épül fel. Az egyes darabok mintha Shy percenként változó lelkiállapotát követnék, vagy mintha a fiú (és persze valójában Porter) kedvenc drum & bass, hip-hop, acid jazz vagy trip-hop dalait idéznék meg. Az összhatás: olykor lírai, oldalakon át áramló, máskor rövid és frappáns, ütemes, lüktető, zsibongó, és összességében egy nagyon intenzív és intuitív élmény. És kétségkívül bonyolult, sőt kiszámíthatatlan, de működik, ennek több oka is van.
Egyrészt mert Porter minden mondatot gondosan formál meg, és minden szót precízen a legmegfelelőbb helyre tesz. Másrészt, mert a Shy nem pusztán szórakoztató irodalmi játék, hanem a nyelvi zsonglőrködés mögött egy imádnivalóan furcsa, szívszorító történet bontakozik ki a felnőtté válás kihívásairól, arról a máig kifejezetten alulreprezentált témáról, hogy miként nézzen szembe egy fiatal férfi identitása érzékeny, esendő oldalával, és hogyan kérjen segítséget anélkül, hogy a társadalom gyengének bélyegezné ezért.
Az, hogy Shy az Utolsó Esély intézet kísérteties, ódon épületébe kerül a többi züllött kölyök közé, hogy a családja (és a társadalom) tanácstalanságában inkább cserben hagyja, az maga a kollektív kudarc. A sikertelen szocializációja tehát nemcsak az ő hibája, magárahagyatottsága pedig még több fájdalmas bizonytalanságot okoz. Ám arra kell rájönnie azon a furcsa éjszakán, mikor táskájában a súlyos kövekkel, fejében az elképzelt ellenségek, az anyja, a mostohaapja, a nevelői, a barátai zsongó hangjaival, a kedvenc dalait dúdolgatva, a közeli tóhoz szökik, hogy nem oldhat meg mindent egyedül. A változtatás lehetősége, bármennyire elérhetetlennek is tűnjön számára, még mindig reális cél. Mire felkel a nap, ha nem is talál mindenre megoldást, talán új válaszai lesznek, végre kicsit megnyugszik és felszabadul a lelke; képes lesz elfogadni önmagát, a környezetét, és ami még fontosabb, ráeszmél, hogy sokan nem ellökni, hanem épp hogy a maguk közelében szeretnék tartani őt.