Max Porter könyveitől az olvasónak hangoktól zsong a feje. Az angol szerző műveit különleges elbeszélői technikáik miatt gyakran hasonlítják hangjátékokhoz és színdarabokhoz. Mindig is tetszett ez a két hasonlat. Porter ősi folklórra épülő, finoman abszurd humorú, groteszkbe hajló történetei mindenféle elkülönülő és összefüggő szólamok segítségével mesélnek megrendítő eseményekről, az olvasásuk közben számtalan zaj és nesz árasztja el az embert. A szerző első két könyvéből, a 2015-ös A bánat egy tollas állatból és a 2019-es Lannyből kiszüremlő hangok pedig rettentő izgalmasan jelenítenek meg különböző tetteket, érzéseket, hangulatokat, karakter- és viselkedéstípusokat, helyzeteket.
Andok Tamás írása a Nyugati tér blognak
Porter mindkét könyve egy traumát, váratlan magánéleti válságot jár körül. A bánat…-ban egy haláleset, a Lannyben egy gyermek eltűnése hatására a szereplők életében az élet rendje felbomlik, s a gyötrelmes, hirtelen változás kérlelhetetlenül befurakszik a mindennapjaikba. Porter karakterei az ebből fakadó változásra úgy reagálnak, ahogy mindannyian tennénk a helyükben: felkészületlenül, megdöbbenve. A bánat… történetében apa és fiai kerülnek ebbe a nehéz állapotba, miután a feleség, az anya meghal, s betölthetetlen űrt, félelmeket, kétségeket hagy maga után. A könyv magját Apa és Fiúk hosszabb-rövidebb, néha pár szavas, máskor burjánzó kinyilatkozásai, intim vallomásai alkotják.
De vajon milyenek a gyász jellegzetes hangjai? Apa szólamában a harsány düh és csendesen körülölelő fájdalom, erő és erőtlenség, derű és letargia árnyalatai váltakoznak. Felváltva hatalmasodik el rajta tehetetlenség, epekedés, szégyen és zavarodottság. Akárcsak a gyerekeivel kapcsolatos felelősség, vagy a magányos családfői szerep miatti félelem. A Fiúk hangjába (akiket Porter hol önálló, hol összeolvadó személyiségként hallat) vegyül a gyermeki játékosság, az elveszettség, a sóvárgás, de a magabiztosság és a dac is. Gyászfeldolgozásuk ellenállóbbnak tűnik, ugyanakkor Porter finom rezdülésekkel azt is bemutatja, ahogy a kritikus helyzetben a szerepcsere megtörténik, a Fiúk ennélfogva a gyermeki szerepüket olykor elveszítik, túlzott felelősség hárul rájuk; vigasztalnak, óvnak, figyelnek, alkalmazkodnak.
A trauma és sokk hatására a család életében a realitás szövete is látszólag felfeslik. Felfogható és felfoghatatlan összemosódik, és egy különös, egyszerre realisztikus-fantasztikus életforma jelenik meg a színen. Mintha a gyásszal járó megrázkódtatás, hiányérzet, düh, feszültség leküzdhetetlen érzései hívnák életre. Ő a harmadik elbeszélő, Varjú, a bánat testet öltött formája, akinek felszólalásai tovább szabdalják-szaggatják az amúgy is zaklatott, töredékekből álló könyvet. Varjú komisz, szenvtelen madárlény, aki öntörvényűen megszállja a család életét. Viselkedése kiszámíthatatlan, vad és ösztönös. Egyszerre barát, sorstárs, abszurd fantáziaszülemény.
Ugyanakkor oltalmazó is, segít befogadni a befogadhatatlant. Hangjának, beszédmódjának, céljainak nyelvi-szöveges megjelenítése Porter (és fordítója, Totth Benedek) bravúrja. Apa és Fiúk részei közé szinte beékelődnek Varjú játékos, roncsolt és absztrakt szegmensei. Varjú hangja pedig izgalmasan követi a gyász változékonyságát és kiszámíthatatlanságát. Beszéde olykor érthető: csöndes rábeszélés, negédes hízelgés, parancsoló dirigálás. Máskor egyszerűen csak érzékelteti a gyászfolyamat zsigeri élményét, szavakba (vagy szavakra emlékeztető hangokba) önti a legfájdalmasabb, kimondhatatlan érzéseket: artikulálatlanul süvölt, surrog, károg és vonyít, szaval és rikoltozik. Apa és Fiúk idővel belátják, hogy Varjút nem lehet elkergetni, így készek együttműködni ezzel a sötét, kéretlen és kérlelhetetlen jövevénnyel. Engedik, hogy tegye a dolgát, segítsen megszelídíteni s elegyengetni magukban a bánatot.
Porter négy évvel későbbi, Lanny című könyvében is központi téma a családi egység megbomlása. A történet házaspárja, Anya (Jolie) és Apa (Robert) a kisfiukkal (Lanny) a londoni forgatagból egy városközeli faluba költözik, hogy végre nyugalomra találjon. Csakhogy nem igazán sikerül beilleszkedniük, egyfelől érkezésüket a bensőséges vidéki mikrokozmosz is bizalmatlansággal fogadja, leszámítva az egyetlen leendő helyi barátjukat, Pete-et. Másfelől nem csak a rideg, zárt közösség szimpátiájának elnyerése az egyetlen akadály az életükben.
Az új, szokatlan élettér önmagában is kihívás számukra, miközben bonyolult személyes és közös családi problémákkal is szembe kellene nézniük. Apa, aki továbbra is Londonba ingázik, városi emberként nehezen szokja meg a falu hangjait; a bagoly huhogása, az éji állatok neszezése, a száraz levelek recsegése, az öreg ház ropogásai és roppanásai riasztóan hatnak rá. Elbeszélői hangjába elveszettség, sértettség, vádlás és bizalmatlanság vegyül, főként az új otthonát, disszonáns házasságát és furcsa fiát illetően.
Anya hangszíne lágyabb, csöndesen és sztoikusan vágyakozó típus. Új munkájával és oldódó depressziójával nehezen viseli a rátörő egyedülléteket és a falu idegenségét. Mégis sokkal inkább összhang és harmónia lengi körül. Ráadásul sikeresen barátra is lel a szintén vidékre menekült, békés és bizalmat keltő, szerethetően furcsa Pete-ben. Ő a harmadik elbeszélő, és az egyetlen, aki a kis Lannyvel igazán kijön, érti és érzi a kisfiú személyiségét. Lanny ugyanis különös gyerek, érzékenysége és kívülállósága, egyszerre fiatalos és öreges, gyermekded és bölcs jelleme miatt a társai kinevetik. De furcsa tetteit a felnőttek is zavartan figyelik: hogy fészekszerű vackot épít magának, hogy éjjelente elkóborol, vagy hogy azt mondja, ősi hangokat hall a földből, a fák alól, zagyva énekével-dudorászásával pedig mintha tényleg a természettel beszélgetne.
De nem egyedül Lanny hall dolgokat a faluban: titokban őt is figyelmesen hallgatja valami. Egy furcsa, megmagyarázhatatlan létforma: a halott Fogacsán apó, aki nagyjából azzal egy időben ébred fel hosszú, föld alatti álmából, hogy a család a faluba érkezik. Nehéz meghatározni, mi is Fogacsán apó valójában. Az emberek s a fizikai világ közötti interakciók megtestesülése? A múlt s emlékezet hangjaiból összeálló képzet? A karaktert részben a Zöld Ember (Green Man) nevű, az újjászületés szimbólumaként is ismert mitologikus alak inspirálta, ám Porter számtalan egyedi jellemzést és magyarázatot ad Fogacsán apóra. Igaz, mintha mind inkább csak azt az érzetet erősítené, hogy mennyire megfoghatatlan, időtlen és téren kívüli entitásról van szó.
Az én kedvenc magyarázatom: Fogacsán apó a hely szelleme, az örökké jelen lévő, ciklikusan újjászülető energia. Nem pusztán az eredete rejtélyes, jelenlétének célja sem teljesen világos. Olykor úgy tűnik, fenyegetést, veszélyt hordoz, máskor (akárcsak A bánat…-ban Varjú) úgy, hogy csak azért ébredt fel, hogy a szereplőkben kavargó szeretetlenséget, elveszettséget, a falut átható ellenséges energiákat formába öntse. A puszta jelenlétével zavart keltsen, szembenézésre kényszerítse a közösséget, például az elhallgatott érzéseiket, az ellentmondásos viszonyaikat, a nyitottságra és befogadásra képtelenségüket, pusztító életmódjukat illetően.
Fogacsán apó hangja (amit magyarul Falcsik Mari tolmácsol nekünk) attól függ, milyen alakot ölt: néha olyan, mint a madárszárnyak verdesése, máskor kattog, szuttyog, piheg és sziszeg, zizzen, cuppan, roppan, kacéran kuncog. És közben a falut járva ő maga is hallgatózik: a zárt ajtók mögött beszélgetéseket, vádló vitákat, mindenféle unalmas, ártalmatlan, vagy éppen obszcén fecsegést, melyeket Porter a könyv első részében zavaros, kacskaringós, egymásba fonódó indamondatokkal ábrázol. Ebből a kavalkádból bukkan elő Lanny különlegesen dallamos s dudorászó éneke, dünnyögő locsogása, és erre figyel fel Fogacsán apó is.
Aztán egy nap a tragédia megtörténik: Lanny az iskola után nem megy haza, nyomtalanul eltűnik. A tragédiától, megdöbbenéstől az egész falu felbolydul. A Fogacsán apó által kihallott faluhangok a mű második részében érthetővé válnak. Összefüggő monológok, kinyilatkoztatások, belső vívódások, érzelmekkel átitatott, zaklatott rivalgások lesznek belőlük. Mind az eltűnt gyermek miatt érzett nyugtalanság, rettegés, vád és kárörvendés, reménykedés hangjai. Ebben a zajzivatarban kell valahogy Apának és Anyának, illetve Pete-nek kiszűrni a lényeget, észrevenni és felismerni Lanny vékonyka, vacogó hangját, mielőtt végleg beleivódik az erdők-mezők duruzsolásába.
Porter könyvei megrendítő eseményeket mesélnek el, ám nem az elbukásról vagy a hanyatlásról, inkább a fejlődésről szólnak. Mindkét műben a család élete átmenetileg összeroskad, ám a helyzet, amelybe kerülnek, nem végleges. A megpróbáltatásaik végül eljutnak egy tetőpontra, amelyen rendkívül kifejező módon buknak át: A bánat…-ban ez egy régóta érlelődött, felszakadó, szomorú s boldog üvöltés, míg a Lannyben sürgő lárma, egymásba érő rádiórecsegés és sípszó, fölsikoltó emberek, sietős lábdobogás. Majd a hangok, amelyek benépesítették ezt a két remek könyvet, végre elcsöndesednek. Nem hallani senkit és semmit. De máris egy másik életszakasz kezd formálódni, új kihívásokkal, amelyben a régi hangok sem tűnnek el nyomtalanul, tompa visszhangként tovább rezonálnak.