„A gyerekkorától nem szabadulhat az ember, beleivódik, mint a szag. Más gyerekeken is érezni, az ő gyerekkoruknak is megvan a maga szaga. A sajátját nem ismeri az ember, és néha fél, hogy esetleg rosszabb, mint másoké.” (Tove Ditlevsen: Gyerekkor)

Veress Kata írása a Nyugati tér blogon

Tove Ditlevsen (1917-1976) a 20. századi dán irodalom egyik legjelentősebb női szerzője, akit elsősorban halála után fedezett fel magának a dán, majd a nemzetközi olvasóközönség. Eredetileg a 60-as, 70-es években megjelent Koppenhága-trilógiája – némiképp ellentmondásos módon – a The New York Times legjobb 21. (!) századi könyveket összegyűjtő százas listájára is felkerült. Életéről és munkásságáról több film és színdarab készült, 2014 óta pedig néhány műve kötelező olvasmány Dániában. Írásmódja remekül illeszkedik a manapság divatosnak számító skandináv autofikciós irodalmi hullámba, amelyből olyan szerzők művei olvashatók magyarul, mint Karl Ove Knausgård, Vigdis Hjorth vagy Kjersti Annesdatter Skomsvold.

A Koppenhága-trilógiában a munkáscsaládból származó Ditlevsen a nagyjából 1918 és 1950 közé eső gyerek- és fiatalkoráról, illetve házaséletének első éveiről számol be, miközben betekintést nyújt a korszak dán történelmébe, a koppenhágai munkásosztály és az ottani nők életkörülményeibe. A sorozatmégis túlmutat a feminista, dokumentarista és/vagy munkásirodalmon: Ditlevsen rendkívüli érzékenységgel ábrázolja a benne végbemenő, illetve a környezetében megfigyelt lelki folyamatokat, elénk tárva mindazt, ami az emberi lélek sötét és kevésbé sötét bugyraiból előkerülhet. Mindhárom kötet olvastatja magát, ugyanakkor megrendítő olvasmány: míg a Gyerekkor a gyerekkori traumákkal, az Ifjúkor pedig a női sors és a költővé/íróvá válás nehézségeivel foglalkozik hangsúlyosan, a Függés középpontjában a (gyógyszer)függés áll.

Az első kötet tulajdonképpen pszichológiai példatár, amely korát meghaladó módon és mélységekben taglalja a fájdalmasan tátongó anyaseb, a traumatizáló gyerekkor, a szülői narcisztikus bántalmazás és parentifikáció, a traumakötés és a transzgenerációs traumák kérdéseit, amelyekkel a mai napig előszeretettel foglalkozik a pszichológia, gondoljunk csak Bánki György, Orvos-Tóth Noémi vagy Bibók Bea népszerű könyveire. Ditlevsen felismerései annak tükrében különösen meghökkentők, és az írónő zsenialitásáról tanúskodnak, hogy az említett témákat a nagyjából kortársának számító Sigmund Freud pszichoanalitikus munkásságának ismerete nélkül járja körül. A könyvben a legelső oldaltól kezdve ott dereng a szülői bántalmazás és érzelmi elhanyagolás:

a kis Tove mély szeretetlenséget él meg, és szeretetéhségében megállás nélkül az édesanyja igényeit lesi („A kapcsolatunk szoros, fájdalmas és labilis, mindig keresnem kell a szeretete jelét. Mindent azért teszek, hogy a kedvében járjak, hogy enyhítsem a dühét és mosolyra fakasszam.” Gyerekkor, 17). Nagyon hamar megtanulja, hogy a szeretet tranzakcionális, nem jár csak úgy, ki kell érdemelni, ennek ellenére sosem adja fel a reményt.

Pedig egész gyerekkora alatt egyetlenegyszer hall dicséretet, az angoltanárától – egy életre meg is jegyzi a mondatot, amelynek a felolvasásáért az elismerést kapta. Alapvető létélménye a szégyen és az elhagyatottság, több okból is: az erős narcisztikus jegyeket mutató anyja mellett („A szégyen pírja önti el az arcom, mint mindig, amikor én vagyok az oka annak, hogy anyámat sérelem éri. […] Amikor mindketten egyszerre félünk, akkor hátba támad. […] Gyerekkor, 19), aki „harag, bánat és együttérzés kaotikus elegyét” (Gyerekkor, 20) váltja ki az empata Tovéból, és akinek „fogalma sincs, hogy mi megy végbe egy másik emberben” (Ifjúság, 54); amiért lány, vagyis a társadalom szemében kevésbé értékes („[a bátyám] a család büszkesége. A fiúk már csak ilyenek, a lányok meg férjhez mennek és gyerekeket szülnek. Róluk gondoskodni kell, nem is remélhetnek vagy várhatnak mást.” Gyerekkor, 14); mert lány/nő létére költő akar lenni; illetve a szegény családi háttere és származása miatt („dühös vagyok a neveltetésemre, a tudatlanságomra, a nyelvhasználatomra, a műveltség és kultúra teljes hiányára a múltamban, a szavakra, amelyeket alig értek.” Ifjúkor, 158).

A trilógiában végigkövethető, hogy a kora gyerekkorban beivódott mintázatok hogyan lépnek működésbe újra és újra: a narcisztikus anyával megélt dinamikának megfelelően Tove kapcsolati viselkedésére a későbbiekben is jellemző a traumakötés és az alárendelődés, legyen szó barátságokról (Nina, Ruth) vagy párkapcsolatokról (Piet Hein, Viggo F. Møller). A diszfunkcionális párkapcsolatok i-jére végül a Carllal kötött házassága teszi fel a pontot – a Függés javarészt erről a házasságról szól, amely során a pszichózisban szenvedő orvos férje mellett Tove teljes gyógyszerfüggőségbe csúszik, minden rendelkezésére álló eszközzel magához láncolja a férfit, hogy a függősége kielégítéséhez szükséges injekciókat és pirulákat biztosítsa, majd végül még épp időben felismeri a bajt, és elvonóra megy.

A függése azonban nem múlik el, hiába engedik ki, és a következő férje, Victor, hiába próbálja minden erejével távol tartani a gyógyszerektől: „[…] a mai napig felébred bennem halványan a régi sóvárgás. Soha nem is szűnik meg teljesen, amíg élek.” (a Függés záró sorai, 193).

Kifejezetten érdekes és értékes olvasmány lehet tehát a Koppenhága-trilógia a családi dinamikákkal, narcizmussal és parentifikációval foglalkozóknak vagy utóbbiakban érintetteknek, míg a harmadik kötet rengeteg tanulsággal szolgál a függőségek bármilyen fajtájával kapcsolatban. Ami pedig a magyar kiadást illeti, az olvasók Kertész Judit fordító és a trilógián dolgozó szöveggondozók munkájának köszönhetően remek szövegekkel találkoznak – a helyenként már-már zavaróan sűrű amelyezésektől, egy-egy ügyetlen megfogalmazástól, furcsa fordítói döntéstől (hogyan kerül pálinka az 1920-as évek koppenhágai munkásnegyedébe?), apró elírástól, a német idézetekbe becsúszott hibáktól és az első kötet vége felé egyetlen, feltűnőbb félrefordításokkal megtűzdelt oldaltól eltekintve.