Térey János öt évvel ezelőtt, 2019. június 3-án hunyt el. Halálának évfordulóján szűk családi körben avattuk fel a Gálhidy Péter készítette síremlékét a budapesti farkasréti temetőben.
Ott hangzott el Sárközy Bence, a Libri Kiadói Csoport kiadási igazgatójának beszéde, melyet itt, a Nyugati tér blogon most teljes terjedelmében közlünk.
Kedves János!
Én írok levelet. Neked. Idegen szerep, bevallom, de felelős, mint az összes többi, amit rám hagyatékoltál. „Itt állok, és nem tehetek mást. / Míg rám erős Uram tekint, / itt állok őrt, parancs szerint.”
A kiadó levelet ír a költőnek, aki belőlünk, a mi világunkból pontosan öt éve elköltözött egy érthetetlen reggel, június harmadikán. A kiadó levelet ír a költőnek, akit ebben a prózai drámában – mivel a verset magával vitte – egy sír körül álló kórus helyettesít.
A kiadó levelet ír a költőnek, akivel az emlékeiben mindig jókat ebédel, akivel jókat derül a kortárs irodalmon; ahogy csakis azon derülünk, aminek tétje van. A kiadó áll a síremlék mellett, amit a kórus felavat, és a szájában összefut az Áldás… úgy emlékszem, ez volt az utolsó bor, amit együtt ittunk a St. Andrea étteremben, a Skála Metróval átlósan, a Bajcsy-Zsilinszky túlpartján.
A költő a túlparton maradt. Saját halálodból te nem jöttél vissza, mint Nádas Péter. A sűrűn világló hatalmas életművedben – mint valami életközepi erdőben – bandukolok, amikor a hangodat keresem, mert szükségem van arra a vad józanságra, amit a társaságod jelentett. A Nibelung-lakóparknál kapcsolódtál az életembe, de azt még csak hibasorozhattam a nyomda előtt. Az Ultrát én szerkesztettem. Akkor kezdtünk egymással rendszeresen ebédelni. 2011-ben lettem a kiadód. Egy kiadónak, tudod – bárhány könyvet is ad közre –, alig néhány saját szerzője lehet életében.
Megtiszteltetés, hogy a szerzőm lettél.
És a barátom. Aki kikacag rám a sorai közül most is, amikor kapaszkodót keresek a könyveiben, hogy ne írjak méltatlanságokat. De amikor a kiadó levelet ír a költőnek egy sírkőavatás okán, akkor nagyon aggályos kacagásokba kapaszkodni. Én mégis – mindig is már – derűsen gondolok rád, János. Akkor főleg, amikor a rólad elnevezett ösztöndíj kurátoraként a kortársaid műveit olvasom. Olyankor tisztán hallom, mit mondanál… Hallom az élcet a hangodban, de ott bujkál benne a megengedés. Végtére is, te jártad ki a járandóságukat. Megcselekedted, amit megkövetelt a haza… ha már a sírfeliratoknál tartunk.
(fotó: Valuska Gábor/Harmath Artemisz magánarchívuma)
Mindig megcselekedted – költészetté írtad a politikát, és kiszabadítottad alóla Istent és a családot is. Most pedig mi tesszük azt, ami a tisztségünk és a tisztességünk. A kiadó befejezi levelét a költőhöz, felavatjuk az emlékedet őrző helyet, és visszatérünk elevenen élő szöveghelyeidhez:
„Mikor mérlegre tétetik az ország, / Ők lesznek majd úrnőnk testőrei; / S én látom őket elrendeltetéskor, / És nem tudok rajtuk segíteni.”