Jurij Andruhovics a kortárs ukrán irodalom egyik legjelentősebb alkotója. Prózaíró, költő, esszéista és műfordító. Öt regényt, négy verseskötetet, egy novellafüzért és két esszékötetet publikált eddig. Legújabb, fantáziadús regénye, a napokban megjelent Éj rádió apropóján mutatjuk be a szerzőt, akit irodalmi és közéleti tevékenységéért számos alkalommal ismertek el. Neki ítélték többek között 2001-ben a Herder-díjat, 2005-ben az Erich Maria Remarque-békedíjat, 2006-ban övé lett a Lipcsei Könyvdíj az Európai Megértésért, majd még ugyanebben az évben megkapta az Angelus-díjat, 2014-ben a Hannah Arendt-díjat és 2016-ban a Goethe-érmet.
M. Nagy Miklós írása a Nyugati tér blogon
Jurij Andruhovics regényének legemlékezetesebb jeleneteiben a rockzenész Rotszkij a barikádokon zongorázik, ezzel lelkesíti a felkelőket. S aztán, miután a forradalmat leverik (egy meg nem nevezett kelet-európai országban), legjobb barátja, egy bölcs, bár kissé szeszélyes holló társaságában az egész regényen át menekül részben a hatalom ügynökei, részben a Mob, azaz a maffia emberei elől. Hogy a maffia elől miért, azt nem fogom elspoilerezni, de e felütés egyéb elemeit igyekszem röviden elmagyarázni.
Először is azt, hogy
kicsoda Andruhovics, már azon túl, hogy a régóta az ukrán irodalom három világszerte ismert szerzőjének egyike.
(A másik kettő Szerhij Zsadan és Andrej Kurkov; s hozzájuk most lassacskán újabbak csatlakoznak, Szofja Andruhovics például – Jurij lánya –, aki nagyregényt írt arról, ahogy az 1920-as években elpusztították az ukrán értelmiséget.)
Jurij Andruhovics költőként kezdte a nyolcvanas években, a Bu-Ba-Bu nevű alternatív csoport vezetőjeként kifigurázva a szovjet hatalom idiotizmusát, majd a 2000-es években világszerte megjelentek posztmodern regényei…
És itt muszáj egy kis kitérőt tennem: mert valahogy nincs szívem nem használni ezt az azóta szinte pejoratívvá vált szót, hogy „posztmodern”, sőt még ezt az új, Éj rádió című regényét is illetném ezzel a jelzővel, éppenséggel kifejezetten elismerően. Túl volnánk, ugyebár, a posztmodern korán, de olykor, sőt nem is csak olykor, olvasva-nézegetve a profin megírt sztorikat, autofictionöket, disztópiákat, fantasyket, nosztalgia tölt el a posztmodern irodalom iránt (mennyire hiányzik például Esterházy, akihez, nem mellesleg, hasonlítják is Andruhovicsot olykor): amikor az író még ki akart facsarni a nyelvből mindent, amit csak lehet, és annyira komolyan vette magát, hogy komolyan meg tudta játszani, mintha nem venné komolyan se magát, se az olvasót. (Manapság meg szinte mindenki halál komolyan az olvasó kegyét lesi, mondom faragatlan leegyszerűsítéssel persze; de a Zeitgeist, bármi is az, valóban megváltozott.)
Egy szó, mint száz, Andruhovics makacsul posztmodern: intertextualitással, nyelvjátékkal, megbízhatatlan narrátorral, olykor kacifántosnak tetsző szüzsével és a többi. Bár most már inkább neoposztmodern: mert ezt a szüzsét mondhatjuk – mondom is – fergeteges politikai thrillernek! A hatalom és a maffia hajszája a hős után, aki Európa egyik utolsó diktátorát megölte!! Jól hangzik, nem? És kábé tényleg erről van szó. Meg persze sok minden másról is.
A szerzőről még annyit (a tömérdek nemzetközi díját nem sorolom fel, a legjelentősebbeket olvashatjátok a leadben), hogy kelet-ukrajnai születésű (bár aztán, még az „átkosban” Moszkvában tanult), jó pár évvel ezelőtt amellett állt ki, hogy oda kellene adni az oroszoknak azokat a területeket, ahol ők vannak többen, aztán agyő: irány Európa, mert az oroszokkal ők már úgysem tudnak soha zöld ágra vergődni. És hogy ezt a regényt még a „nagy” háború előtt írta: pesszimistán, mármint Ukrajnát illetően, amelyet elborít a korrupció, amely rosszul választott elnököt (a tapasztalatlan bohóc Zelenszkijt) és a többi. Az interjúi alapján most optimistább: Zelenszkij mégiscsak helytállt, és az ukránok épp a háborúnak „köszönhetően” váltak igazi nemzetté. De azt is hozzáteszi, hogy az irodalomnak szabad játékterének kell maradnia, nehogy a hatalom-hazafiság-hőskultusz szolgájává váljon.
A regény főhőse tehát egy rockzenész, egy zongorista, aki egy titokzatos rádióstúdióból mesél nekünk, s közben zenél.
S ha már a zongoránál tartunk: erről a tracklistről legalább Lubomir Melnyket hallgassák meg – nekem nagy felfedezés volt, hogy a világ egyik legjobb zongoristája egy prófétakülsejű ukrán. (De tényleg: valami keveset ideje lenne megtanulnunk a kultúrájukról!) Andruhovics, aki élete során mindenféle zenei projektekben is részt vett, mint az interjúiban mondja, mindig szeretett volna írni egy „akusztikus” regényt: egy olyan művet, amelyben végig szól a zene. Jó két évtized kellett hozzá, hogy megvalósítsa ezt az álmát; s közben a főhőse, Rotszkij egyszerű rockzenészből forradalmár lett – mellesleg a rockzene fontos szerepet játszott mind Oroszországban a nyolcvanas években, mint Ukrajnában 2014-ben, a Majdanon, a „méltóság forradalmában”. Mert az persze nyilvánvaló, hogy a barikádok, a forradalom élménye onnan jön a regénybe, a Majdanról: de Andruhovics el- és felemeli a történetet, általános – pesszimista! – kelet-európai történetté: a forradalom elbukik, az áldozat hiábavaló, a hőseit egyenként levadásszák a hatalom ügynökei. Ráadásul egy olyan világban – amelyet mondhatunk disztopikusnak vagy alternatívnak (bár egyesek talán akár a tényleges világunk realista ábrázolásának érezhetik) –, ahol „az emberi civilizáció végleg arra ítéltetett, hogy nemzetközi bűnözői csoportok között vergődjön”.
Rotszkij tehát – akinek már a nevét is ízlelgethetjük (benne van Brodszkij? és Philip Roth? és a vörös mint a vér meg a forradalom színe?) – elmeséli, ahogy barátjával, a Poe-t idéző hollóval menekül szerte a világban a Mob, a maffia meg a hatalom emberei elől (bár a kettő lényegében ugyanaz, mint ahogy a mesélő is összeolvad Rotszkijjal, akinek elvileg csak kutatja az életét), és hol a hazájáról mesél búsan, ahol a forradalom elbukott, s ahol, úgy tűnik, soha semmi nem változik, hol mámorosan a szexuális élményeiről, hol a nyelvvel játszva a nyelvről – mert egy ukrán író számára ez nyilván az egyik legfontosabb dolog: nemcsak nemzetet teremtenek most, hanem nyelvet is, amely ugyan éppoly régi, mint az orosz, és nagyszerű irodalom is szólal meg általa régóta, de mégis: oly sokáig volt másodrendű nyelvként kezelve a birodalomban, hogy a ma születő új ukrán irodalomnak mindenképp van valami játékos nyelvújító funkciója is. Ez utóbbiból a fordításban nyilván sok minden elvész (bár az Éj rádiót fordító Lebovics Viktória visszaadja mindazt, amit egyáltalán lehetséges visszaadni), de a regény nyelvi és gondolati gazdagsága, ötletessége, zenei aláfestése és szomorú-erotikus hedonizmusa így is lenyűgöző.