Láng Zsolt, a díjnyertes Bolyai című regény szerzője új könyvében, Az emberek meséjében Bolíviától az írói fantázia teremtette kis faluig követhetjük a maguk elől is menekülő szereplőket, akik a boldogság utáni vágytól és az elkerülhetetlen véletlenektől sodortatva igyekeznek megtalálni a helyüket a jóság és gonoszság meséjében. Ezúttal maga a szerző avat be minket új regénye írásának kulisszatitkaiba, szövegét a Méhek Világnapján adjuk közre.
Láng Zsolt exkluzív műhelynaplója itt, a Nyugati tér blogon
Amikor benne vagy egy regényben – mindegy, hogy írod vagy olvasod –, hallod a hangjait, szélzúgást, madárcsivitelést, acélpengést, vonatzakatolást, mikor mit. Jól emlékszem, egyik első felnőtt olvasmányomban mennyire hangsúlyossá vált a kaszasuhogás, egyszerre delejező és vészjósló, a könyv befejezése után hetekre a fülembe fészkelte magát. Egy másik könyvből a hintó zörgése maradt meg, éles kattogás vegyült bele, mert a lefüggönyözött ablakok mögött valakit éppen fojtogattak.
Nem tudsz írni, ha nem hallod a hangokat. Olykor valósággal versenyeznek, melyiké legyen a vezérszólam. Az emberek meséjében néha egészen váratlanul szólaltak meg, és minduntalan vissza-visszatértek. Ilyen hang volt például a földhöz verődő koporsó döndülése, vagy a kutyaugatás a posta előtt. Meg a lenémított telefon tompa berregése, meg a falu főutcája fölött cikázó fecskék csivitelése, a közelgő Medárd napi vihar morajával a háttérben.
Sokszor hallottam André és Andrea rozoga ágyának nyikorgását is, fontolgattam, hogy újat vásároltatok velük, de úgy emlékszem, meghagytam a régit.
De alaphanggá mégiscsak a méhzümmögés vált.
Ez a hang egyéves korom óta kedves nekem. Utáltam a bölcsődét, mert amikor a munkába siető anyám mögött becsukódott a bejárati vaskapu, rám a délután négyig tartó rabság várt. Rémisztő, fagyos űr vett körül. Egyetlen vigasztaló mozzanat, ha sütött a nap, és kimehettünk az udvarra, ahol a kerítést befutó lilaakácon méhek zümmögtek; ez az andalító, lágy zene el tudta nyomni a vaskapu fenyegető döndülését. Valószínűleg a kisgyerekkori élmény miatt szeretek méhek látogatta virágzó fák alá betelepedni, és hosszan, akár órákon át ott időzni.
És volt közben egy másik alaphang, mégpedig a vízé. Egyrészt az esőé, másrészt a megduzzadt pataké. Még mielőtt a könyv megírásához kezdtem volna, a chevaline-i esetről jött híreket olvasva, rögtön meghallottam a patak hangját. Később az is egyértelmű lett, hogy figyelembevétele nélkül nem lehet megmagyarázni, miért nem észlelte a biciklin közeledő szemtanú az eldördült lövéseket, miért karikázott be önként a véres és elkerülhetetlen események epicentrumába.
Amikor a kézirat lezárása után eljutottam a gyilkosság valóságos helyszínére, még egyértelműbb lett minden. Az Ire (magyarul Harag) nevű patak csillogó taréjokat vetve futott lefelé a nehéz kövek között. A visszaverődések miatt a hangok szakaszossá váltak, a teret is feldarabolták. Léptem kettőt, és már teljesen mást hallottam. Döbbenetes volt, ahogy egyik helyen mindent elnyomott a víz fülsiketítő ricsaja, két lépéssel arrébb viszont az erdő fáinak nyugodt suhogása fogadott. Egészen halk hang, nyugodt és nyugtató, mint megpihent, szemlélődő vándor szuszogása. Vagy ideillőbb, ha egy alighogy világra jött csecsemő szendergéséhez hasonlítom, merthogy