Várni a 29-esre címmel jelent meg Görcsi Péter első regénye, amelynek főhőse a magyarországi egyetemváros után London és Oslo utcáit is részben a 29-es buszon ülve ismeri meg, miközben a világban bolyongva önmagát és a lehetőségeit keresi – akár egy Reisz Gábor-filmben. Mindeközben csaknem folyton szól a zene… Indítsátok el a történethez készített lejátszási listát, hiszen megmutatjuk, milyen dalokból épül a regény világának zenei kulisszája, és persze mutatunk belőle egy részletet is itt, a Nyugati tér blogon.
Görcsi Péter: Várni a 29-esre (részlet)
Azon az estén a klubban aukciót tartottak. Képek, szobrok és több tízezer font cserélt gazdát, utána élőzenés táncos mulatság következett, Emily és Julia pedig egy percre sem hagytak leülni, folyton a kezembe nyomtak egy italt, ha pedig elhagytam a táncoló tömegben, ott felejtettem valamelyik asztalon, és ezért valaki összetévesztette poharamat a sajátjával, vagy egyszerűen csak kiperdült a kezemből egy táncfigura közben, és összetört a földön, rögtön egy másikat rendeltek, hogy még véletlenül se menjen el a jókedvem.
Zárásig maradtam, segítettem Tonynak és a kollégáinak rendet tenni, felmosni, és a végén valóban a konyhában kötöttem ki és mosogattam.
– Látod? Nem nagy dolog, még egy csatak részeg is ellátja a feladatot, anélkül hogy józanul bármiféle korábbi tapasztalata lenne.
Ha Tony kora délután, nyitásra volt beosztva, akkor már este tíz körül végzett, megvártam a pultnál, ha meg nem jutottam be – mert Richard nem volt a bárban –, akkor az épület előtt, felültünk a motorjára, és belevetettük magunkat a londoni éjszakába.
Camden szívében olyan bárokban fordultunk meg, amelyekben hétről hétre az angol és amerikai blues, rock és alternatív rock nagyágyúi léptek fel, mint például Seasick Steve a torzított hangú bendzsójával, Pete Doherty, aki ugyan jó zenét csinált, de mindketten úgy gondoltuk, csupán a Kispál és a Borz gyenge, angol utánzata, a Beatlesszel csaknem egyidős Pretty Things élő legendái, vagy a Little Wing, akikről egyikünk sem tudott semmit, csak hogy a nevüket Jimi Hendrix azonos című száma után választották.
Egészen addig jártunk ezekre a helyekre, míg Tony meg nem csinálta mindegyikben a maga balhéját. Véletlenül kiütötte valakinek a kezéből a sörösüveget, és amikor nem volt hajlandó helyette másikat hozni, belékötöttek; a könyökével minden óvatossága ellenére akaratlanul betörte valakinek az orrát pogó közben, vagy merő tévedésből lesmárolt valakit, akiről nem tudta, hogy másnak a barátnője. Az ilyen és ehhez hasonló vétkekért, valamint erőszakos következményeik miatt általában kidobtak minket, és kénytelenek voltunk olyan helyekre menni, ahol az ízlésünknek nem éppen megfelelő zenéket játszottak. Ezeket a bárokat persze nem kedveltük, de mi mást tehettünk volna? Néha megfordultunk belvárosi klubokban, ott sem zajlottak a dolgok másként, egy-két óra után az utcán találtuk magunkat.
Egy este, miután mindenhonnan kidobtak minket, egy melegbárban kötöttünk ki a Sohóban. Ott végre nem volt semmi gond. Ültünk, ittunk, lágy zenét hallgattunk és csinos transzlányokkal beszélgettünk, eleinte hétköznapi témákról, hogy mivel foglalkoznak, hol laknak, gyakran járnak-e ide, és vannak-e egyéb helyek, ahová járnak, aztán Tony a szexuális irányultságukról kérdezte őket, például, hogy ha szexuálisan a nőkhöz vagy mindkét nemhez vonzódnak, akkor leszbikusnak érzik-e magukat, amikor nővel fekszenek le. Ismerve Tony stílusát, joggal hittem, hogy ebből megint verekedés lesz, még akkor is, ha valóban csak a puszta kíváncsiság és az alkohol gátlásokat oldó hatása motiválta barátomat, de a társaság pozitívan fogadta érdeklődését, és szívesen osztották meg nézeteiket, érzéseiket és tapasztalataikat a témával kapcsolatban.
Személyes sikerként éltem meg, hogy az asztaltársaság minden tagja egyetértett velem abban, hogy a világ legszebb szerelmes száma valóban a Sorry seems to be the hardest word.
Éjszakai kalandjaink után, mikor már világosodott, általában bementünk egy mekibe, és dupla sajtburgereket rendeltünk elvitelre. Minden estének ez volt a legjobb része. Magányos padokon ültünk a hajnali fényben, és habzsoltunk, olyan gyorsan ettünk, hogy az ízeket sem éreztük, csak hogy telik a gyomrunk, és miután kiürült a papírzacskó, és a lábunk alól messze vitte a szél, olyan elégedetten ültünk ott, mint két csavargó, akik az imént élveztek a gatyájukba. Kinyújtottam a karom, és a pad támlájára fektettem, behunytam a szemem, és arcom a felkelő nap felé fordítottam, mélyeket szippantottam a szmoggal keveredő, sültcsirke-szagú városi levegőből, és arra gondoltam, amikor az egyetemváros főterén csináltuk ugyanezt Szabival és Danival.
Most, ahogy visszagondolok ezekre a pillanatokra, be kell valljam, a londoni éjszakák során bizonytalanodtam el abban, hogy az egyetem valóban olyan intézmény-e, amely hozzásegít a szép jövőhöz, elegendő tudást és életre szóló lehetőséget kínál-e ahhoz, hogy az ember tisztességes életet biztosítson a maga számára, és a diploma után a hallgatók tényleg elmondhatják-e magukról, hogy jobb emberré váltak, és hátralévő életükben azon dolgoznak majd, hogy tudásukkal olyan értéket teremtsenek, amelytől jobbá válik a társadalom. Ma már belátom, hogy ez illúzió, hogy a szorgalom, a kemény munka, a szakmai tudás, az elhivatottság és lelkesedés nem feltétlenül biztosít ideális körülményeket, nem feltétlenül elég a boldoguláshoz, s annak ellenére, hogy minden diplomás felesküdött rá, nem mindenkinek célja, hogy megszerzett ismereteivel az emberiség előrehaladását, a társadalom fejlődését szolgálja. Ma már tudom, hogy nem az egyetemi évek után következik a nagybetűs élet, hanem az egyetemi évek alatt éljük a nagybetűs életet. Élvezzük minden örömét, őszintén átélünk minden fájdalmat, még semmi sem pereg le rólunk, mert mindent véresen komolyan veszünk, a polihisztor megszállottságával foglalkozunk azzal (és csak azzal), ami igazán érdekel minket, és mint egy rettenthetetlen, fáradhatatlan vadász, hajlandóak vagyunk a végsőkig üldözni, amit el akarunk érni.
Ma már nem tudok így gondolkodni, meglehet, érezni sem, és ezt sajnálom. De akkor elhittem, s talán kicsit még ma is hiszek benne, hogy a mekis burger az élet minden problémáját megoldja, minden jövőbeli kérdésre válaszol, és ott, valahol London belvárosában áporodott böfögéseink teljes mértékben meggyőztek minket, hogy minden rendben van és mindig minden rendben lesz. A mekis burger korunk legnagyobb csodája.