Amikor a Mészöly-díjról dönt a Mészöly Miklós Egyesület, felmerül néha az a kérdés, hogy a számos kiváló jelölt között van-e olyan, akinek a munkássága a díj névadójával valamilyen összefüggésbe hozható. Nem mintha ez döntő szempont lenne, sőt, talán nem is volna szabad erre hivatkoznom, mégis elő-előkerül. És nem is poétikai és személyes kapcsolatra, azaz nem a Mészölyt hajdan többé-kevésbé mesterüknek, példaképüknek tekintő írókra gondolok, akik közül többen Mészöly-díjasok is lettek a díj kiosztásának első évtizedében, 2005 és 2015 között. Nem, mert az ezredforduló után fellépő prózaíróknál már nehezebb dokumentálható Mészöly-kapcsolatot találni, így annál érdekesebb, ha mégis felmerül ez a szempont.
Úgyhogy én most ebből a – csakis az alkalom adta – Mészöly-szempontból kezdem Tompa Andrea írói munkásságának méltatását.
Szolláth Dávid laudációja Tompa Andreáról a Mészöly-díj átadásakor
Kezdjük ott, hogy nyilvánvalóan nagyon különböző a korszak, amelyben alkotnak, és irodalomtörténetileg is az. Mészöly az elbeszélés iránti bizalmatlanság korának nagy írója volt. Neki az elbeszélés válságának közepette kellett elbeszélni. És noha a történetmondást illető kételyek nem múltak el nyomtalanul az ezredforduló utáni prózából sem, úgy látom, mégis rendkívül látványos fordulat után vagyunk ezen a téren. Tompa épp az elbeszélések iránti megújult igény korszakának lett jelentős írója. Mesélőkedve a klasszikusokéra emlékeztet, regényeiben hetekre el lehet merülni. Az olykor szinte többet húzó, mint író Mészöly esetleg gyanakodna is vaskos könyvei láttán. Azonban ma már elmondhatjuk, hogy hosszú távon a történetek iránti vágy erősebbnek bizonyult a történetmondással szembeni szkepszisnél. És láthatóan Tompa is jól érzékeli a történet újra megerősödött szerepét. Ebben tehát épp ellentétes, vagy inkább ellentétes helyzetű a díjazott és a névadó, ám mégis van hasonlóság köztük.
Mindkettejük élete úgy alakult, hogy egy korforduló igen rövid idő alatt történelemmé avatta fiatalkoruk világát. Természetesen semmiben sem összehasonlítható Mészöly és Tompa korfordulója, azaz a második világháború és a Ceauşescu-diktatúra, illetve a kommunizmus bukása. Annyi mégis elmondható, hogy felnőttként egészen más világban adatott élniük, mint amelyre a fiatalkoruk felkészítette őket. Ez magától értetődően közvetítői feladatot ró az íróra. A saját fiatalkor emlékeit egy másik történelmi korból és Tompa esetében egy másik országból kell áthozni. A múlt előteremtése komoly munka, amihez kutatás kell, módszeres emlékezés, konzultációk, és szakadatlan önellenőrzés. Talán némi megszállottság. Ez Mészölynél és Tompánál is olyan kihívás, amely legfőbb írói motivációik közé tartozik, és a múlt nyelvi újrateremtésének izgalma, felelőssége felforrósítja a szövegeiket.
De mielőtt elkönyvelnénk Tompát afféle történelmi írónak, „Erdély történelmi írójá”-nak, sietek hozzátenni, a szerző kimondottan mészölyös erényei közé tartozik a változatosság is. Az író forrásai láthatóan kimeríthetetlenek, munkabírása lenyűgöző, csodálatosképpen mégis sikerült elkerülnie azt a csapdát, hogy a bevált recept alapján írjon újra és újra. Az indulás, A hóhér háza: fejezetnyi hosszúságú mondatok egy harmadik személybe transzponált önéletrajzi fikció formájában. Emlékezetes, friss első könyv volt, sokan felkapták a fejüket, hogy a színikritikus ilyen jól tud prózát írni. A második regény a kezdeti siker aprópénzre váltása helyett új műfajjal és másik korszakkal tett kísérletet. A Fejtől s lábtól amellett, hogy az erdélyi magyar nyelvtörténeti múlt poétikai erejének bravúros és csalafinta kiaknázása, határozott lépés az összetettebb forma, a többszólamúság, a többnézőpontúság irányába. Az Omerta ezt viszi tovább, még ambiciózusabb módon, szinte a többszólamú formának a végső teherbírásáig eljutva, ebben a regényben négy különböző nézőpontból látunk egy korszakot, négy hang, karakter és sors kidolgozása által. És amikor már elkészült ez a – bizonyos fénytörésben – afféle XXI. századi „Erdély-trilógiának” is tekinthető ciklus, akkor Tompa egy örök, ma mégis akut témához, a haza témájához fordult, és visszatért az önéletrajzi anyaghoz. A Haza, Tompa eddig egyetlen jelen-orientált regénye, üdítően nagy szabadságfokú mű, keveréke az utazási- és az esszéregénynek, amely ráérősen, nagy körökben járja körül tárgyát és rendkívüli szellemi kaland. A legutóbb, tavaly megjelent Sokszor nem halunk meg pedig megint valami más. Életrajzi- vagy művészregény, igaz, újra történelmi keretben. Mintha „A nő három életkora” című Klimt-festmény elbeszélő párja lenne, ahogy életének egy-egy kinagyított pillanatában látjuk Nagy Matildot, a főalakot, akinek élettörténete tablókból adódik össze. Ez egyrészt újabb módja a nézőpont-sokszorozásnak (egészen mást érzékel a gyerek, a kamasz és a felnőtt a világból), másrészt ebben az új regényében is emlékezetes egyéni látásmódokat és karaktereket találunk.
A tizenhárom év alatt megjelent öt regény változatossága, eredetisége és egységesen magas színvonala éppolyan imponáló, mint a regények epikai bősége, történeti és nyelvi gazdagsága. A magam részéről bizonyos vagyok benne, hogy Mészöly is nagyon elégedett lenne, ha tudná, ki kapja idén a róla elnevezett díjat.
Szekszárd, 2024. január 19.