A hetvenöt kéziratlap olyan, mintha ezeken a lapokon keresztül beléphetnénk a Proust-művek szentélyébe. Mert tudni kell, hogy kevés olyan kultikus szerző van a világirodalomban, mint Marcel Proust. Akinek műve a halála után száz évvel érvényesebb, érdekesebb, titokzatosabb, mint valaha. Annak ellenére, hogy születése pillanatában a fanyalgók voltak többségben, talán csak a barátok szűk köre ismerte föl Az eltűnt idő nyomában korszakalkotó jelentőségét.
Forgách András exkluzív írása a Nyugati tér blogon
De amikor – a szerző saját költségén, sok kínos visszautasítás után – megjelent végre a későbbi nagy mű első kötete, az olvasók, mármint azok az olvasók, akik az írók legfontosabb aranytartalékai, az egyszerű és kritikusoktól is befolyásolhatatlan mezei olvasók, azonnal ráharaptak.
Mert mezei olvasók nélkül könyv nem nagyon maradhat fenn.
A könyvet vették, a könyvről beszéltek, másról se beszéltek. Ezt senki sem értette. A kortársak még ekkor is különc csodabogárként kezelték az írót, mint érdekes, tűnő jelenségre néztek rá, nem vették észre, hogy világirodalom. Ez 1913-ban volt, fél évvel az első világháború kitörése előtt, ami – kétségtelenül szerencsésen, mert az ilyen fatális balesetek általában kedveznek a zseninek – hat évre megszakította a regényfolyam megjelenését, ezáltal Proust lélegzethez jutott, pedig akkor még ő is azt hitte, hogy már készen van a könyvvel, azonban csak ekkor született meg a mű mai formája, azokban a különös években, amikor német repülőgépek bombázták az elsötétített Párizst, milliók pusztultak el nyomorultul a különböző frontokon, és Marcel Proust, egy asztmás, agyongyógyszerezett, inkább azt mondanám, agyondrogozott, agyonkényeztetett polgárfiú, aki az örökségéből vígan megélhetett volna, de két kézzel szórta, pocsékolta, pocsék részvényeket vásárolt, amiket mindig rosszkor adott el, fejfájást okozva ezzel bankárainak, hangszigetelt szobájában magányosan viaskodott minden éjjel egy maga által felidézett elképesztő szövegtengerrel, szövegszörnnyel, amelynek változatai, kefelevonatai, javításai, gépiratai, kéziratai azóta a gyűjtők és archívumok hihetetlen pénzekért gazdát cserélő kincsei.
xxx
De most még nem 1913-ban, hanem 1908-ban vagyunk, mikor, az anyja halála után, a 37 éves szerző hirtelen rájön, hogy mit is fog írni, pontosabban, hogyan fogja megírni azt.
Ekkor keletkezett ez a bizonyos 75 kéziratlap, a nagy alakú lapokra írt paralel szövegek, amelyeken, mint egy zeneszerző, Proust felvázolta azokat legfontosabb párhuzamos témákat, abban a pillanatban, ahogyan eszébe jutottak.
Ez a lényeg: látjuk, ahogyan az író gondolkodik, látjuk, ahogyan kinyílnak a gondolatai a papíron, mint egy virág egy felgyorsított felvételen, szinte látjuk, ahogyan az agyában felszikráznak az axonok, látjuk az újrakezdéseket, ahogyan egy témát váratlanul félbeszakítva újra nekifut, mint egy röntgenfelvételen, előhívó papíron, mintha egy ultrahangos vizsgálaton figyelhetnénk a magzatot.
Ezt az élményt semmilyen munkanapló nem adja vissza. Proust, az élő benyomás, az érzéki benyomások, a belső világ gazdagsága nevében kigúnyolta azokat, akik, mint holmi könyvelők, naplót vezetnek, akik könyvtárat gyűjtenek, a művészet szempontjából mindezt haszontalanságnak tartotta, ő több mint tízezer oldalas levelezésében írta folyamatosan a naplóját.
A hetvenöt kéziratlapot olvasva azt látjuk, ahogyan a közvetlen családi környezet, a gyermekkor tájai, a fiatal (a gyermek, a serdülő) Proust első szellemi kalandozásainak leírásában, a család jellegzetes figuráinak ábrázolása során megszületnek a Proust-regény nagy figuráinak prototípusai, de mindenekelőtt megszületik a jellegzetes Proust-mondat, amelyik egész világegyetemeket képes magába foglalni.
Proustnak ugyanis nemcsak a műve kanonizált (hogy egy mostanában elterjedt szóval éljek), hanem az egyes mondatai is (ebben hasonlít Homéroszhoz, Shakespeare-hez, Goethéhez), miáltal nemcsak azzal szembesíti a fordítót, hogy meg kell vívnia a francia nyelv különleges, hierarchikus, archaikus, sokrétegű idő- és jelzőszerkezetével, hanem meg kell vívnia azzal is, hogy az egyes mondatok önmagukban is egy-egy műalkotásnak számítanak, külön irodalomtörténeti elemzés tárgyai.
Ebben segíthet (az olvasónak, de a Proust-fordítónak is) a sokáig elveszettnek hitt75 kéziratlap,ami nemrég egy nagy Proust-kutató, Bernard de Fallois 2018-as halálakor került elő az archívumából. Neki köszönhette Proust, 30 évvel a halála után, 1952-ben, hogy újjászületett. Ő adta ki a Sainte-Beuve ellen című fontos előtanulmányt, ami magyarul Álmok, szobák, nappalok címmel jelent meg, valamint a Jean Santeuilt, amelyben egy 600 oldalas, soha ki nem adott, soha be nem fejezett, barátoknak sem megmutatott, klasszikus regényként elképzelt, de végül kudarcnak érzett kéziratában az Eltűnt idő számos témája megjelenik. A franciák ekkor fedezték fel újra Proustot.
A hetvenöt kéziratlapnak jót tett az idő, mert az író kultusza, sokak csodálkozására, nemhogy csökkenne, de egyre nő. Lényegében Proust lett a francia irodalom szimbóluma, mint Cervantes, Joyce, Kafka vagy Pessoa: egy nyelv, egy kultúra, egy város szimbólumai.
Mint papírra vetett könnyed kezű akvarellvázlat egy hatalmas freskóhoz, A hetvenöt kéziratlap üde és friss, mint egy, az imént szedett mezei virágcsokor, bátran lélegezzük be az illatát.