A Jól fésült mennydörgés című összegyűjtött novelláskötet elolvasásával sok év távollét után ismét betévedtem Jorge Luis Borges irodalmi útvesztőjébe. Emlékszem, először gyerekként léptem át ennek a furcsa, szövevényes univerzumnak a határait, természetesen rögtön el is tévedtem benne. De megfogadtam az argentin szerző újraolvasásról szóló tanácsát, hogy egy igazán jó könyvet újra kézbe kell venni, újra be kell járni a tájait, én pedig azóta is időről időre kíváncsian barangolok Borges novelláiban, a jelentésrétegek, metaforák, hivatkozások és áthallások, tér- és idővariációk kuszaságában.
Andok Tamás írása a Nyugati tér blognak
Borges írásaiban az úgynevezett valóság könnyen megbillenhet az olvasó lába alatt, és mindenféle különös helyekre eljuthat, attól függően, hogy az adott szöveg melyik részlete ragadja meg a figyelmét, hogy melyik úton és értelmezési síkon indul el. Jobbra fordul, és egy hatalmas, időtlen könyvtárban találja magát, vagy balra, és egy sivatagi dűnék mélyén rejlő, ősi barlangrendszerből kell megtalálnia a kiutat. És ha sikeresen kijut, talán megpillantja a világegyetem beláthatatlan távlatait, vagy esetleg egy rejtélyes ember várja odakint, aki furcsábbnál furcsább teóriákat mesél a létezésről.
Igaz, Borges szövegei tele vannak megtévesztő tréfákkal, ügyes illúziókkal is, ez az írói rejtély, a játék része. Az olvasó sosem lehet biztos benne, hogy vajon a motívumok, utalások és jelképek, melyekre Borges szövegeinek olvasása közben rálel, kulcsok, melyek fontos ajtókat nyitnak, vagy esetleg csak a káprázat, az ügyes szemfényvesztés kellékei. De az is lehet, hogy nem jelentenek semmit, maga Borges is elismerte, hogy nem minden novellájának van pontos, tiszta értelmezése, és a ficciones nevű írásai gondolatmorzsák, izgalmas tézisek köré írt absztrakt történetszerűségek.
Ezúttal hét napig jártam Borges világát, eddig tartott a Jól fésült mennydörgés teljes bejárása. Ahogy ezeket a szövegeket olvastam, folyton életen és halálon járt az eszem, a rétegek között folyton erre a két témára bukkantam. Borges kedvelt kérdéskörei az életmű kezdetétől az utolsó írásokig körforgásszerűen ismétlődnek: álmok, idő, újjászületés, fikció és valóság, az öröklét és a végtelenség, az egyetlen és megismételhetetlen pillanat képzete. A halál és a halhatatlanság állapota. A Jólfésült mennydörgést egyben elolvasva érdekesen kitűnik, hogy Borges korai és kései történeteinek szereplői, rejtélyes figurák, züllött életű alakok, késforgató vagányok, mind hasonló helyzetben találják magukat: szembekerülnek a halállal, vagy legalábbis valamivel, amit mi halálnak nevezünk.
A kötet összes írása közül ezek a rövid, sűrűre írt, remek dramaturgiájú bűn témájú írások a kedvenceim. Mintha mindig ugyanaz a sorstörténet ismétlődne bennük, csak különböző sorsvariáns formájában. A cselekményük általában a végzet felé halad, jóllehet nem mindig egyértelmű, hogy a múlt felől a jövőbe, vagy éppen fordítva, a jövőből a múlt irányába tart ez a mozgás – persze ilyen a borgesi időérzékelés ravasz illúziója. Borges karakterei feloldhatatlan(nak tűnő) bonyodalom, egy nézeteltérés, egy vitás helyzet miatt életük keresztútjához érkeznek. Sosem visszakoznak, bátran elindulnak rendezni a helyzetet, például revansot venni. De verekedésbe, párbajba, vitába kerülnek, végül többnyire előkerül a penge, a töltött pisztoly, az ököl. Ha győztesen is kerülnek ki a helyzetből, általában maguk is elbuknak: lándzsa döfi át a testüket, golyó fúródik beléjük, agyonverik őket. Az életük pedig gyakran az adott novella zárótraktusakor ér véget, mielőtt az életből egy másállapotba kerülnének. Tehát a végzetes pillanatot nem látjuk, Borges elszakítja a cselekmény fonalát, pont olyan misztikusan és rémisztően, ahogy a halál, a kép elsötétülését, az élet megszűnését képzeljük.
Borges sokat tudott a kihunyó fényről, a lassan elhatalmasodó sötétségről. Vaksága még gyerekkorában kezdődött, és több szemműtét ellenére a látható világ fokozatosan eltűnt számára.
Azt mondta, olyan volt megvakulni, mint átélni egy lassan kiteljesedő nyári alkonyatot, semmi fennköltség, semmi dráma.
De azt is mondta, hogy bár a vakság nem azonos az élet végével, nem jelent totális sötétbe fordulást, mégis halálközeli állapot, egy mélységes magányérzés.
A halál kérdésköre az 1940-es évektől fokozatosan megváltozott Borges írásaiban. Már nem olyan valószerű, mint azokban a bűntörténetekben a késforgató vagányokkal, inkább elvont, metafizikai témaként jelenik meg. A változás talán összefügg a szerző súlyos vérmérgezési balesetével is, amely következtében hosszú ideig élet és halál közt lebegett, egy félelemmel, hallucinációkkal teli állapotban. Többek között ez az élmény ihlette az olyan híres, valóságot misztikával és szürreális fikcióval keverő novelláit, mint a Bábeli könyvtár, Az elágazó ösvények kertje, A halál és az iránytű, A halhatatlan ember, az Alef. Vagy az egyik kedvencem: a Funes, az emlékező, amelynek címszereplője tökéletes részletességgel emlékszik mindenre, amit az életében valaha látott s tapasztalt. Borges bízott benne, ha egyszer eljön az ő ideje, nem jut arra a sorsra, mint Funes.
A halálról és halhatatlanságról szóló írásaiban Borges kifejtette, hogy szörnyű elképzelni a klasszikus értelemben vett halhatatlanságot, hogy ugyanabban a testben létezik majd, örökre ő marad Jorge Luis Borges. Ám ha öröklétre nem is vágyott, a kozmikus halhatatlanság gondolata foglalkoztatta, hogy miután meghal, a szövegei és tettei révén megmarad az emlékezetünkben, az emlékeinkkel tovább örökítjük, s ezáltal ő is a közös, egyetemes irodalmi nagykép részévé válik.
Borges 1986-ban, nyolcvanhat évesen hunyt el. Szeretek arra gondolni, hogy a halála valójában azt jelenti, hogy egyszer útnak indult a saját végtelen fantáziavilágában, ám ezúttal nem fordult vissza, beleveszett valamelyik kanyargós útvesztőbe. Hogy ez kezdet vagy vég, halál vagy születés, az nézőpont kérdése. Már csak azért is, mert Borges egyáltalán nem tűnt el teljesen, az elmúlt években több könyvolvasmány során is rendre belebotlottam a nyomaiba. Ott voltak Umberto Eco apátsági könyvtárában (A rózsa neve), Paul Auster szövevényes utcáin (New York-trilógia), Roberto Bolaño utazásainál (Vad nyomozók), Richard Piglia titokzatos Buenos Airesében (Az eltűnt város), Susanna Clarke termeiben és folyosóin (Piranesi), Orhan Pamuk szerelmi nyomozásánál (Fekete könyv). Legutóbb pedig a franciáknál bukkantam rá, Mohamed Mbougar Sarr regényében (Az emberek legtitkosabb emlékezete).
Erre a mostani olvasásra mégsem az izgalmas felfedezések, bonyolult összefüggések miatt fogok sokáig emlékezni, hanem az álmok miatt. A Jól fésült mennydörgés bejárása közben, a hét nap alatt kétszer is Borgesszel álmodtam. Sajnos csak egy rövid jelenetre emlékszem: a hatalmas, sötét, monolitszerű, robusztus kőépítményre, a csúcs irányába meredeken elnyúló, fekete-fehér lépcsősorra, és a mellettem álló, felfelé tekintő Borges alakjára. Csak egy villanásnyi ideig láttam, így az ébredés előtt már nem volt időm megkérdezni, hogy tulajdonképpen kinek az álmában vagyunk? Ő álmodik rólam, vagy én őróla? De talán jobb is, hogy nem tudtam meg az igazságot, még a végén kiderült volna, hogy olyan ez, mint a Körkörös romok című írásában: csak egy másik ember álmának kivetülése vagyok, az életem pedig nem más, mint egy borgesi labirintusban való bolyongás.