100 évvel ezelőtt, ezen a napon, 1922. november 11-én született Indianapolisban Kurt Vonnegut, többek között a Macskabölcső, Az ötös számú vágóhíd és a Bajnokok reggelije szerzője.
M. Nagy Miklós írása a Nyugati tér blogon
1963-ban jelent meg az akkor még lényegében teljesen ismeretlen író, Kurt Vonnegut Macskabölcső című regénye, és állítólag ötszáz példányt sikerült eladni belőle. Pedig akkor már nem volt teljesen kezdő: 1952-ben a Gépzongora , 1959-ben A Titán szirénjei , 1961-ben az Éj anyánk került a könyvesboltokba, csupa olyan cím, amely ma már klasszikus, sok millió példányban, nyelvek tucatjain olvasható.
Tudom, rengeteg hasonló történet létezik (J. R. R. Tolkiennek is évtizedeket kellett várnia, hogy egyszer csak népszerű és kultikus író legyen belőle), de számomra Vonneguté a legfurcsább: emlékszem (nagyjából) az első élményemre vele kapcsolatban: olyan tizenhat éves lehettem, amikor a Macskabölcsőt elolvastam, és el nem tudtam képzelni, hogy van ember, aki e könyv hatására ne válna azonnal Vonnegut-rajongóvá. És ne akarna elolvasni mindent, amit csak ír ez a kedves, fura, szomorú, pesszimista és fékezhetetlen fantáziájú fazon – akivel, gondoltam, olyan jó lenne meginni pár sört, és az élet értelméről dumálni.
A történet tanulsága – mondjuk, egy könyvkiadó számára – egyszerre kézenfekvő és haszontalan: nagyon gyakran nem az éppen agyonhájpolt könyvekben rejlik maradandó irodalmi (és erkölcsi, bölcseleti stb.) érték, mert, ahogy Salman Rushdie írja,
„a nagy művészet – vagy mondjuk szerényebben, az eredeti művészet – sosem a biztonságos középen, hanem mindig a széleken terem. Az eredetiség veszedelmes. Provokál, megkérdőjelez, megdönti a feltevéseket, megingatja az erkölcsi szabályokat, nem tiszteli a szent teheneket és a hasonló entitásokat. Sokkoló lehet, rút, vagy hogy a bulvársajtó által olyannyira kedvelt általános kifejezést használjuk, vitás.”
Vonnegut talán túlságosan eredeti volt annak idején, amikor kezdte a pályáját; vagyis: kiadóként igyekezzünk ezt a fajta (riasztó?) eredetiséget megtalálni – csak hát a tanulság mégiscsak haszontalan: az a történelmi és erkölcsi vakság, amiről ő is oly gyakran ír (sok más nagy íróhoz hasonlóan), alighanem az ember olyan genetikus tulajdonsága, amitől aligha tudunk szabadulni.
Vonnegut, mielőtt író lett, antropológiát tanult a Chicagói Egyetemen… Azelőtt pedig, mint azt lényegében mindenki tudja, aki olvasott már Vonnegutot, amerikai katonaként, hadifogolyként ott volt Drezdában, amikor a várost porrá bombázták. És még azelőtt, egészen fiatalon végig kellett néznie szülei viszályát, ami azzal végződött, hogy az anyja öngyilkos lett. Mindez talán némi magyarázat arra, hogy milyen életanyagból táplálkozik ez a zseniális életmű, amely egyszerre végtelenül pesszimista, s ugyanakkor mégis oly gyakran szól arról is, hogy élni jó. Vagy legalábbis: hogy az élet az egyébként közömbösnek látszó univerzumnak valami különleges adománya. Nem mintha nagyon tudnánk értékelni.
(Fotó: atlasobscura.com // Susan Salaz felvétele)
Ugyanakkor persze semmilyen életanyag nem lehet elégséges magyarázat erre az életműre. Erre a fantáziára. Amely mintha kapcsolatban állna valamilyen mélyebb titokkal, ami számunkra megközelíthetetlen. A kronoszinklasztikus infundibulumra például: hogy vannak olyan pontok a világegyetemben (az egész Tralfamador bolygó például), ahol minden egyes pillanat, a múlt, a jelen és a jövő mindig is létezett és létezni fog. És arra, hogy Vonnegut az ilyen eszementnek tűnő ötleteiből olyan sztorikat kerekít, amelyek antropológiailag is nagyon pontos – ha úgy tetszik, realista – dolgokat mondanak el az emberről.
Hogy folytassam a történetet: az első könyvek enyhén szólva nem egészen átütő sikere után 1969-ben jelent meg Az ötös számú vágóhíd, amellyel Vonnegut végre berobbant az amerikai és a világirodalomba. A háborús regény, amely Drezda bombázásáról szól (de közben sci-fi is, és a főhőse, Billy Pilgrim eljut a Tralfamador bolygóra), de szól, áttételesen, a vietnámi háborúról is, meg minden háborúról: az emberről, aki valami miatt nem tud háború nélkül élni, aki elpusztítja a bolygót, a megháborodott világról, amely gyerekeket küld a frontra, hogy pusztítsák egymást.
Mondanom sem kell: ez a könyv most megint különösen időszerű (bár mikor nem volt az?): mert talán hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy miközben mindenki nagy geostratégiai szakértő lett, a most zajló háborúban is többnyire és egyre inkább gyerekek pusztítják egymást.
A 20. század világirodalmának nem sok olyan klasszikusa van, akinek még most is megjelenik az egész életműve, hiánytalanul. Vonnegut esetében a Helikon Kiadó – nem kismértékben Szántó György Tibornak, a nagyszerű fordítónak és a Vonnegut-életmű kiváló ismerőjének köszönhetően – erre vállalkozott: már nem is sok hiányzik belőle. És közben megjelent a „Best of Vonnegut”-sorozat is (bár hivatalosan nem hívjuk így): a hat – szerintünk – legjobb regény Réber László egykori illusztrációival: hogy olvasás közben, nosztalgikusan, kicsit újból átérezhesse az ember azt a borzongató izgalmat, amit Vonnegut felfedezése jelentett. Hogy visszarepüljünk az időben azokba az évekbe, amikor nem számított komoly embernek, aki nem volt tisztában a bokononizmus alapfogalmaival. Vagy azzal, hogy kicsoda Kilgore Trout.
És egy-egy Vonnegut-regénybe belefeledkezve, s közben ráeszmélve arra, hogy igen, a világ az ő minden pesszimizmusát igazolni látszik újabban, azt mondjuk magunkban: „Így megy ez.” És közben próbáljuk megfogadni a tanácsát: a fő feladatunk mégiscsak az, hogy próbáljunk „kedves” emberek lenni.