Squid Game, Parasite, BTS. Három világsiker a megszámlálhatatlan mennyiségűből, amellyel Dél-Korea a közelmúltban felhívta magára a globális közönség figyelmét. A hallyu kifejezést talán nem ismerik tömegek, a jelenséget azonban, amit jelöl, a „koreai hullámot”, mostanra nehéz megkerülni. A popkultúrában és a szórakoztatóiparban egyre nagyobb teret hódító k-fashion, k-beauty, k-food és k-drama valóságos hadtestet képeznek – a lovasság pedig egyértelműen a k-pop.
Horváth Vivien írása a Nyugati tér blogon
A k-popot rendkívül könnyű felismerni, körülírni azonban már nehezebb. Zenei stílusként, irányzatként nem szerencsés utalni rá, hiszen előadói mindössze azokat a már létező zsánereket ötvözik, amelyeket nyugati slágerlista-vezető kollégáik is. Hogy tovább fokozzuk a zavart, létezik k-rap és k-rock is – tehát a „k” a megoldókulcs, a „koreaiság”? Nem egészen; a k-pop Dél-Korea zenei világának mindössze egyetlen része – a leglátványosabb és legexportálhatóbb, de akkor is csak egy szelete az egésznek.
Vagyis marad a kérdés: mit is nevezünk k-popnak?
Az 1950-es években, az Északtól frissen elszakadt, gazdaságilag nehéz helyzetbe került Dél-Korea az akkoriban ott állomásozó amerikai katonák révén megismerkedett egy sor olyan nyugati előadóval, akikből inspirálódva óvatosan, sok-sok évnyi népzene- és balladahallgatás után saját maga is elkezdte kiépíteni könnyűzenei szcénáját. Az egyenletes, ám nem különösebben gyors tempó a 80-as években is kitartott. A 90-es évek elején aztán beköszöntött az országban az az egészen példátlan mértékű és gyorsaságú gazdasági fellendülés, amit azóta „a Han folyó csodájaként” szokás emlegetni. Sok más szektor mellett a kultúra, azon belül a zeneipar is virágzásnak indult, és ebből a pezsgő, friss áramlatokkal teli közegből alakult a popzenei mérföldkőnek számító Seo Taiji & Boys együttes, amelynek egyébként egyik tagját, Szo Thedzsit népszerűsége és sokoldalúsága miatt többen az első „idolnak” tartják. (A szó a k-pop egyik legsajátosabb kifejezése, „sztárok” helyett így hívja az előadóit.)
Ne feledjük, a kérdés még mindig az, mit nevezünk k-popnak – úgyhogy ideje rátérni az üzletre!
A dél-koreai nagyvállalati szféra és a k-pop napjainkban a világon egyedülállónak számító szimbiózisban áll egymással. Befektetőként olyan cégek érdekeltek idolcsapatok befutásában, mint a Hyundai vagy a Samsung. Bizonyos együttesek sikerének hatása százalékosan is kimutatható nyereséget hoz ezeknek a cégeknek, akár magának az államnak is. Ez a folyamat kezdődött meg a már említett 90-es években, amikor is a gazdasági robbanás során megalakult a három jelenleg is működő, top szórakoztatóipari cég: az SM, a YP és a JYP Entertainment. Az idolok életéről ábrándozó fiatalok álma e három cég egyikénél karriert építeni. Hogy mennyire mélyen gyökerezik ezeknek a vállalatoknak a befolyása, jól mutatja, hogy még a rajongók között is téma: míg egy Ariana Grande-rajongó számára érdektelen, melyik kiadónál jelennek meg a kedvence lemezei, egy átlagos k-pop-rajongó számára releváns és beszédes információ, melyik együttes melyik „istállónál” debütált, hol töltötte a gyakornoki éveit. (A gyakornoki program egy újabb sajátos és érdekes téma, amelyről kiválóan mesél a K-Pop – Szigorúan bizalmas! című regény Stephan Lee tollából.)
Ahogy mindebből sejteni lehet, hatalmas gépezet lendült működésbe. A korai időszakban, a 2000-es években a k-pop-együttesek első és második ún. generációja a hazai, esetleg kínai és japán közönségük előtt elért sikerei szépnek számítottak, de minden előadó egy kicsit tovább jutott, mint az előző. Aztán eljött a világvége-prófécia éve, 2012, és Dél-Korea – miközben valószínűleg épp Super Juniort, Shinee-t vagy 2NE1-t hallgatott, összezavarta az egész világot.
Psy rekordokat döntögető, virális dala egy egész bolygó belsős poénja lett, de miközben jót nevettünk, komoly falak omlottak le a dél-koreai kultúra és a világ többi része között. A törmelékeken átlépve a k-pop-együttesek harmadik generációja (melynek képviselője többek között az EXO, a Girls’ Generation és a Big Bang) a globális színpadon találta magát. A folyamatosan duzzadó rajongótábor pedig nyitott lett az ország kultúrájára a k-popon túl is, a nyelvi akadály sem emelt többé korlátokat, hiszen a fülbemászó dallamok, a látványos koreográfiák és az elképesztő minőségű videoklipek élvezhetők nyelvismeret nélkül is.
A napjainkban minden rekordot megdöntő BTS is ennek a művészetet, üzleti megfontolásokat és ravasz marketinget ötvöző iparágnak a terméke, ahogy a Blackpink, az NCT, a TXT és még sokan mások is. És mivel a hallyu nem úgy néz ki, mintha egyhamar lecsengene, a jövőben csak még több idolt fogunk látni, aki továbbélteti azt, amit végül is úgy nevezünk: k-pop.