Borzongásra vágysz? És nem csak Halloween éjszakáján? Tökéletes választás Anne Eekhout Mary című regénye és Mary Wollstonecraft Shelley klasszikusa, a Frankenstein is – nem fogsz csalódni.
Mary Shelley 1816 nyarát szerelmével, a költő Percy Shelley-vel és mostohahúgával, Clairerel tölti Lord Byron és John Polidori házában a Genfi-tónál. Egyik este a barátok laudánummal fűszerezett bort isznak a tűz mellett, és kísértethistóriákkal szórakoztatják egymást. Ekkor javasolja Lord Byron, hogy írjanak egy-egy szellemtörténetet. Itt és így születik a Frankenstein, az istent játszó tudós és gyilkossá váló teremtményének története, amely az európai kultúra alapművei közé tartozik. Mary Wollstonecraft Shelley alig tizennyolc évesen fejezte be regényét, ez a könyve tette halhatatlanná. De mit mond nekünk a Frankenstein ma, az elidegenedés, elmagányosodás idején a gondoskodásról, az empátiáról, a szeretetről és a traumáról; a nukleáris fegyverek, a klónozás, a génsebészet és a mesterséges intelligencia korában a politikusok, az írástudók felelősségéről? Nos, merüljetek el Mary regényes életében, vagy fő művének új fordításában, biztosan találtok válaszokat…
Mary Shelley: Frankenstein, avagy a modern Prométheusz
Előszó az 1831-es kiadáshoz
Amikor a Standard Novels kiadói beválasztották a sorozatukba a Frankensteint, arra kértek, mondjam el, hogyan született a regény. Kérésüknek már csak azért is szívesen teszek eleget, mert így válaszolni tudok arra a kérdésre, melyet már annyian feltettek nekem: „Egy olyan fiatal lánynak, mint amilyen én akkor voltam, hogy jutott egyáltalán eszébe, és hogy volt képes kidolgozni egy ilyen förtelmes témát?” Őszintén szólva nem szeretek nyomtatásban önmagamról beszélni, de mivel a beszámolóm csak mint egy korábban írt mű melléklete jelenik meg, s minthogy csakis olyan témákat érint, melyek rám csupán mint szerzőre vonatkoznak, nem kell azzal vádolnom magam, hogy az olvasók szeme elé tolakszom.
Semmi különös nincs abban, ha kiemelkedő irodalmi hírnévnek örvendő szülők gyermekének [Péter Ágnes A függetlenség ára című kötete nagyszabású élet- és pályarajz az első feminista programnyilatkozat filozófus-írójáról, Mary Wollstonecraftról – Mary Shelley édesanyjáról, és Mary Wollstonecraft Shelley-ről] nagyon korán eszébe jut, hogy írjon. Már kisgyermekkoromban is szerettem írogatni, s szabadidőmben a legkedvesebb szórakozásom a „meseírás” volt. Volt azonban egy még ennél is nagyobb kedvtelésem.
Légvárakat építettem – teljesen belevesztem ébren látott álmaimba, egyik gondolatot fűztem a másikhoz, s egy sor elképzelt eseményből fejben történeteket állítottam össze. Éber álmaim sokkal ötletesebbek és sokkal érdekesebbek voltak, mint amit leírtam. Amikor írtam, utánoztam, szigorúan követtem, amit mások csinálnak, ahelyett hogy a saját meglátásaim sugallatára hallgattam volna. Amit leírtam, azt a sajátomon kívül láthatta még egy szempár, gyermekkori játszótársamé és barátnőmé; az viszont, amit elképzeltem, csakis az enyém volt; senkinek nem számoltam be róla. Ez volt a legdrágább örömöm magányos óráimban.
Kislánykorom nagy részét vidéken töltöttem. Sokáig éltem Skóciában, ahol gyakran kirándultunk a festőien szép tájakra, de állandó lakhelyem a Tay sivár és kietlen északi partján volt, Dundee közelében. Sivárnak és kietlennek mondom most, ahogy visszaemlékszem rá, de akkor egyáltalán nem gondoltam annak. A szabadság birodalma volt számomra a vidék, olyan roppant kellemes hely, ahol senki se figyelt, s nyugodtan átadhattam magam a fantáziám teremtette világoknak. Írni írtam akkor is, de a lehető leghétköznapibb stílusban. Igazi kompozícióimat, melyeket a képzeletem szőtte légies alakokkal népesítettem be, a házunkhoz tartozó park fái alatt vagy a közeli kopár hegyek széljárta oldalán találtam ki és illesztettem össze. Nem magamat tettem meg e történetek hősnőjének. Az élet, már amelyben részem volt, nagyon hétköznapinak tűnt fel előttem. Nem tudtam elképzelni, hogy romantikus bánatokat és csodás eseményeket tartogat számomra a sors. Saját személyem nem is korlátozott, az órákat az akkori énem számára sokkal érdekesebb világokkal tudtam kitölteni, mint amelyet tapasztalatból ismertem.
S akkor egyszer csak az életem felgyorsult, s a valóság vette át a képzeletbeli világok helyét. Férjem az első perctől fogva arra sarkallt, hogy bizonyítsam be, méltó vagyok szüleimhez [Mary Shelley William Godwin anarchista filozófus és író, valamint Mary Wollstonecraft feminista filozófus és író gyermeke], és tegyem emlékezetessé a nevem. Szüntelenül sürgetett, hogy szerezzek magamnak irodalmi hírnevet, ami akkor még számomra is kívánatosnak tűnt, bár azóta kimondhatatlanul érdektelen lett a szememben. Nem is annyira azért biztatott írásra, hogy valami figyelemre méltó művet alkossak, hanem hogy ő maga láthassa, mennyire van meg bennem későbbi jelentősebb munkák ígérete. Ennek ellenére nem csináltam semmit. Az időmet teljesen lekötötték az utazások és a család gondja. Irodalmi téren pedig minden figyelmem a tanulásra korlátozódott – olvasással és az ő sokkal csiszoltabb szellemével való érintkezés által igyekeztem elmélyíteni műveltségemet.
1816 nyarán Svájcba látogattunk, és Lord Byron közelében szálltunk meg. Eleinte kellemes órákat töltöttünk a tavon, illetve a part mentén kószáltunkban. Gondolatait közülünk csak Lord Byron jegyezte le, aki a Childe Harold harmadik énekén dolgozott. Ahogy újra meg újra felolvasta nekünk, amit írt, úgy éreztem: versének harmóniájába rendezve, a költészet fényével megvilágítva, az istenség pecsétjét nyomja rá az ég és föld csodáira, melyeknek látványában mi is részesültünk.
De a nyár barátságtalanra fordult, és a végeláthatatlan esőzés miatt napokig nem tudtunk kimozdulni a házból. Egy nap véletlenül néhány német rémtörténet került a kezünkbe francia fordításban. Köztük volt többek között a hűtlen szerető meséje, aki azt hiszi, jegyesét öleli, de elhagyott szeretőjének sápadt kísértetét tartja karjai között. Egy másik történet egy elátkozott családfőről szólt, akinek az volt a nyomorúságos végzete, hogy szerencsétlen családjában a fiúkat a halál csókjával kellett illetnie, amikor azok érett korba léptek. Éjfélkor megjelent óriási, bizonytalan alakja, mint a Hamletben a szellem, tetőtől talpig páncélban, de nyitott rostéllyal, és a hold fel-felsejlő fényében lassan közeledett a derengő fasorban. Alakja beleveszett a kastély falának árnyékába, de akkor hirtelen kicsapódott egy kapu, lépések zaja hallatszott, kinyílt a terem ajtaja, és ő megindult az egészséges álomba merült szépséges fiatalemberek fekhelye felé. Végtelen bánat ült az arcán, ahogy lehajolt, és megcsókolta a fiúk homlokát, akik abban a percben hervadásnak indultak, mint a szárukról letört virág. Sose kerültek azóta a kezembe ezek a történetek, de a jeleneteket olyan tisztán látom magam előtt, mintha tegnap olvastam volna őket.
A Mary Shelley – Frankenstein születése című filmet 2017-ben mutatták be
„Mi lenne, ha mindnyájan megpróbálnánk egy-egy rémtörténetet írni?” – kérdezte Lord Byron, és mi elfogadtuk a javaslatot. Négyen voltunk. A lord azonnal belekezdett egy történetbe, amelyet mint töredéket később közölt is a Mazeppához illesztve. Shelley is nekifogott, hogy megírjon egy korábbi éveinek eseményeihez visszanyúló történetet, bár neki nagyobb tehetsége volt arra, hogy ragyogó képek fényében és a nyelvünkön lehetséges lehető legdallamosabb verszenében fejezze ki gondolatait és érzéseit, mint hogy eseményeket találjon ki egy elbeszéléshez. Szegény Polidorinak valami szörnyűség jutott eszébe egy hölgyről, akinek halálfej volt a nyakán, ezzel büntette a sors, mert bekukucskált egy kulcslyukon – hogy mit akart látni, már elfelejtettem, nyilván valami felháborító és bűnös dolgot –, de amikor annál is nagyobb csapás sújtott le rá, mint a coventry-beli Tomra, Polidori nem tudta eldönteni, hogy végezzen vele, így aztán a Capuletek sírjába került, az egyetlen hozzá illő helyre. Az illusztris költők, akiket zavart a prózai írásmód sekélyessége, hamarosan feladták a természetüktől idegen feladatot.
Én meg nekiláttam, hogy kitaláljak egy történetet – egy olyan történetet, amely vetekedhet azokkal, amelyektől kedvünk támadt ehhez a feladathoz. Olyat, ami előhívja természetünk rejtélyes félelmeit, és borzongató iszonyatot kelt bennünk; aminek hatására az olvasó fél körülnézni, megfagy a vér az ereiben, és gyorsabban ver a szíve. Ha nem sikerül mindezt elérnem, a rémhistóriám nem érdemli meg a nevét.
Törtem a fejem, gondolkodtam, de mindhiába. Az invenció bénító csődjét éreztem, az írók legnagyobb kínját, amikor a sürgető hívásunkra a gyászos semmi felel. „Sikerült kitalálnod valamit?” – kérdezték barátaim minden reggel, és minden reggel kénytelen voltam szégyenteljes nemmel válaszolni.
Mindennek kell hogy legyen eleje, hogy Sancho Panza kifejezésével éljek, s az elejének kapcsolódnia kell valamihez, ami azt megelőzte. A hinduk egy elefántot képzelnek a világ alá, hogy legyen, ami megtartsa, de az elefántot meg egy teknősre állítják. Mert alázatosan be kell ismerni, az alkotó nem légüres térből teremt, hanem a káoszból; az anyagnak eleve meg kell lennie: az alkotó formát tud adni a sötét, alaktalan anyagnak, de magát az anyagot nem tudja létrehozni. A felfedezés és alkotás kapcsán, akkor is, ha az a képzelettel társul, mindig Kolumbuszra és a tojására kell gondolnunk. Az alkotás lényege az, hogy az ember észreveszi a tárgyban meglévő lehetőségeket, és képes a tárgy által sugallt ötleteknek formát, alakot adni.
Mindeközben Lord Byron és Shelley sokszor beszélgetett hosszan, amit én szinte némán, de nagy érdeklődéssel hallgattam. Egy alkalommal különböző filozófiai tanítások kerültek szóba, többek között az élet princípiumának mibenléte, és hogy vajon elképzelhető-e, hogy egyszer megfejtik és köztudottá válik a titka. Dr. Darwin kísérleteiről beszélgettek (nem arra utalok, amit tényleg lefolytatott vagy amiről azt mondta, hogy lefolytatta, de, ami saját szempontomból fontosabb, arra, amit ők említettek akkor este mint Darwin kísérletét), aki egy féreg maradványát üvegdobozban tárolta, míg az egyszer csak valami rendkívüli ráhatás eredményeként magától megmozdult. Elképzelhető, hogy valahogy életre lehet kelteni az anyagot? Talán egyszer majd sikerül újraéleszteni a holttestet: a galvanizmus mintha erre engedne következtetni. Talán létre lehet hozni egy test tagjait, össze lehet illeszteni őket, és az így elkészült alakot életadó hőfokra lehet melegíteni.
Aznap a beszélgetés az éjszakába nyúlt, és az éjnek rémjáró szaka is elmúlt már, mire visszavonultunk. Letettem ugyan a párnára a fejem, de nem aludtam el, s azt se lehet mondani, hogy gondolkodtam volna. A képzeletem hívatlanul elragadott, és vitt magával. Képek sorával ajándékozott meg, melyek olyan tisztán jelentek meg a lelki szemeim előtt, hogy semmi, amit az álmodozás nyújt az embernek, nem hasonlítható hozzájuk. Csukott szemmel, de éles belső látással láttam. Láttam a tiltott tudás után kutakodó sápadt diákot, ahogy ott térdel az alak mellett, amit összetákolt. Láttam egy ember formájú förtelmes tetemet a földön feküdni, s aztán ahogy valami nagy hatású eszköz érintésére életjelet ad, és nehézkesen, élettelen merevséggel megmozdul. Ijesztő volt, mert nagyon ijesztő a hatása minden olyan erőfeszítésnek, amely a világ Teremtőjének fantasztikus működését gúnyolja. Láttam, ahogy sikere láttán a diák megrémül, és iszonyodva rohan el műve elől. Azt reméli, hogy az élet halvány szikrája, amit a masszában gyújtott, kialszik, s az a valami, ami ilyen tökéletlen formában nyert elevenséget, újra halott anyaggá válik, ő meg nyugodtan alhat abban a hitben, hogy a sír csöndje örökre kioltja a fellobbanó életet a förtelmes tetemben, amelyre ő korábban mint az élet bölcsőjére nézett. Alszik, de felébred, kinyitja a szemét, s látja, hogy a rémséges alak ott áll az ágya mellett, félrevonja a függönyt , és tompa, savószínű, de töprengő tekintettel néz rá.
Rémülten nyitottam ki a szemem. A látomás annyira lenyűgözte érzékeimet, hogy elhatalmasodott rajtam a borzongató félelem. Megpróbáltam a körülöttem lévő valóságra cserélni a fantáziám kísérteties képeit. Még most is látom a szobát, a sötét parkettet, a csukott spalettákat, melyeken a holdfény halvány fénye igyekezett behatolni, s még bennem van az érzés, hogy a spaletták mögött ott a tükörsima tó és mögötte az Alpok magas, fehér ormai. De nem tudtam olyan könnyen megszabadulni a förtelmes rémképtől, még mindig kísértett. Valami másra kell gondolnom. Visszatértem a rémtörténetemhez – a szerencsétlen históriához, ami annyi bosszúságot okozott. Ó, csak ki tudnék találni valamit, ami olyan rémületbe kergeti az olvasót, mint ami engem meggyötört azon az éjszakán! És akkor, mintha örömet árasztva fény gyulladt volna, felvillant előttem a megoldás: „Megvan! Ami engem így megrémisztett, megrémiszt majd másokat is; csak le kell írnom a látomást, amelyet éjjel láttam!” Másnap reggel bejelentettem, hogy kitaláltam a történetet. Aznap a következő szavakkal el is kezdtem: „Kietlen novemberi éjszaka volt”, és aztán egyszerűen csak leírtam az iszonyú rémségeket, melyeket éber álmomban láttam.
Először csak néhány oldalra gondoltam – egy rövid történetre; de Shelley biztatott, hogy terjedelmesebb formában dolgozzam ki az ötletet. A történet egyetlen eseményének, egyetlen érzelmi szálának az ötlete sem származik tőle, de ha a férjem akkor nem biztat, a mű nem nyerte volna el ezt a formáját, amelyben a világ elé bocsátottam. Ez a kijelentés az előszóra nem vonatkozik: amennyire vissza tudok rá emlékezni, azt teljes egészében ő írta.
És íme, most ismét útjára indítom, és jó szerencsét kívánok förtelmes sarjamnak. Érzékenyen gondolok rá, mert abban a boldog időben született, amikor a halál és a bánat csak szavak voltak, és nem igazán keltettek visszhangot a szívemben. Oldalai sok-sok sétáról, sok-sok utazásról és sok-sok beszélgetésről tanúskodnak azokból az évekből, amikor nem voltam egyedül; mellettem volt a társam, akit e földön többé sose láthatok. Ez azonban csak rám tartozik, olvasóimat nem kell hogy a történetnek ez a vonatkozása terhelje.
Még egy-két szót a változtatásokról. Az eredeti szövegen elsősorban stiláris javításokat eszközöltem. Magának a történetnek egyetlen mozzanatát sem változtattam meg, és nem tettem hozzá sem új gondolatokat, sem új körülményeket. Itt-ott alakítottam a megfogalmazáson, amennyiben a nyelvezetet olyan száraznak éreztem, hogy az már gyöngítette a történet erejét; ezek a változtatások szinte egytől egyig az első kötet elején találhatók. És minden esetben csakis olyan részekre korlátozódnak, amelyek csak adalékok a történethez, így annak lényege és lefolyása nem változott.
London, 1831. október 15.
M. W. S.
A fenti szöveget Péter Ágnes fordításában adjuk közre. Az előszó a Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című kötetben olvasható.