– avagy a szegény kis műfordító klapec nyöszörgései
2019-ben ismertem meg Bartholomaeus Platinát. Egy ismerősöm, név szerint Cserna-Szabó András mutatott be neki, aki a kultúriparban dolgozott. Akkor még nem sejtettem, hogy Platinával, illetve latinul írt főművével, Európa első nyomtatott szakácskönyvével közel három évig élek majd szeretlek-gyűlöllek viszonyban, és közben békákkal, tarajos sülökkel, medvékkel és pávákkal fogok találkozni.
Darida Benedek írása a Nyugati tér blogon
A nyugati gasztrokultúra egyik legfontosabb művéről (Bartholomaeus Platina reneszánsz receptjei – Az első nyomtatott szakácskönyv) beszélünk. A könyvkorszak hajnalán, nem sokkal a Gutenberg-féle Biblia után nyomtatták ki Rómában. Szinte az összes jelentős nyugati nyelvre lefordították már, magyarul még bő öt és fél századdal a keletkezése után sem volt hozzáférhető, miközben biztosra lehetett venni (én legalábbis biztosra vettem), hogy igény, az lenne rá. Miután a drága Helikon Kiadót sikerült bevonni a projektbe, a tudatlanok magabiztosságával azt gondoltam, már sínen vagyok. Sokat foglalkozom gasztronómiai szövegekkel, a gimnáziumban/egyetemen összesen kilenc évig tanultam (majd később még jó pár évig tanítottam) latint, a szöveg értelmezéséhez helyenként szükséges ógörög tudással is rendelkezem – mit nekem, te zordon?
Naivabb nem is lehettem volna. Először is, mint kiderült, a szövegnek nincs modern kori latin kiadása. (Legalábbis nekem nem sikerült ráakadnom.) Vagyis egy tengerentúlról megrendelt fakszimile kiadás alapján kellett elkezdeni a munkát. Platina idejében pedig nagyon másként néztek ki a nyomtatott szövegek, mint manapság. A korabeli nyomdász kollégák előszeretettel alkalmaztak például úgynevezett ligatúrákat, azaz ikerbetűket, amikor is egy vagy több betűt helyspórolás céljából összevonnak. Az első kihívást tehát az jelentette, hogy egyáltalán megtanuljam olvasni a szöveget. Pár hónap alatt beavatást nyertem a ligatúrák misztériumába, de kiderült, hogy ezzel csak a kisebbik akadályt gyűrtem le.
A nagyobbiknak az bizonyult, hogy a közép- és felsőoktatásban megszerzett latintudás nem készít fel egy reneszánsz kori szakácskönyv szókincsének értelmezéséhez. Vergilius Aeneisének hexameterei például fájón mellőzik a hagymaaprítás mikéntjének kérdését. Ovidius a Metamorphosesben feltűnően kerüli a fácánbelezés problematikáját. Tacitus Annalese egyetlen szót sem szán arra, hogyan készítsük el, mondjuk, az Egy csirkéből kettő lesz nevezetű fogást.
Végül pedig azzal a nehézséggel is farkasszemet kellett néznem, hogy Platina nem az anyanyelvén írt. Az ő idejében már nincs a világon egyetlen latin anyanyelvű lélek sem. Nincs senki, aki mondókákból, gyerekversekből, bölcsődalokból sajátítaná el a latin alapjait. A klasszikus nyelvet tankönyvekből, szótárakból, antik szövegek tanulmányozásával biflázza be a kevés írni-olvasni tudó ember. Ráadásul Platina legfeljebb műkedvelő gasztronómus, semmiképpen nem nevezhető szakácsnak. Műve 10., A halak főzéséről című könyvének (ma úgy mondanánk, fejezetének) elején például a következőt olvashatjuk:
„Úgy tűnik, utam mostantól árnyékos helyeken vezet, mert nincs biztos forrásom azon halak nevéről és természetéről, amelyekről innentől kezdve majd értekezem. Ezt inkább őseink nemtörődömségének és tudatlanságának számlájára kell írni, mint az enyémre. Ezért új nevekkel élek majd, nehogy az elpuhult ínyencek azt állítsák, én vagyok az oka, amiért nem részesülhetnek teljes gyönyörben.”
Vagyis Platina már eleve sokszor – bevallottan – bizonytalan volt egyes alapanyagok azonosításában, ami szintén hozzájárult a fordító kínjainak gyarapításához. Platina, te, Platina, terhe a földnek! – sziszegte olykor a transzlátor. – Hát hogy tudsz ilyen utolsó lenni? Mért nem figyeltél jobban biológiaórán?
De itt véget is ér a fordítói nyivákolás. Merthogy baromi izgalmas szöveg Platináé, amiből nem csak munkaadói (vagyis pápák, bíborosok, korabeli oligarchák és egyéb potentátok) kulináris szokásai derülnek ki. Nem csak mackó, hattyú vagy éppen darumadár elkészítésének korabeli módozataival ismerkedhetünk meg. Hanem teljesen épelméjű, ma is elkészíthető recipéket is olvashatunk. A saláták például lényegüket tekintve alig változtak a reneszánsz óta. Emberi fogyasztásra alkalmas zöld, olívaolaj, borecet, só. Esetleg még friss, felaprított fűszernövények. A kaviár vagy a mortadella sem ment át nagy átalakuláson öt és fél évszázad alatt.
A receptekből nem egyet én is elkészítettem, egyik jobb volt, mint a másik. A vendégeim sem vágták falhoz a Platina receptjei alapján készített fogásokat. A drága Olvasónak is kellemes kísérletezést kívánok!