Száztíz éve, 1912. április 5-én született Örkény István író, gyógyszerész, a magyar groteszk próza megteremtője. A Helikon Kiadó Örkény-életműsorozatában sorra jelennek meg a szerző írásai, a mai jeles alkalomra pedig két újdonsággal is készültek. Ahogy Örkény István tavalyi novellaválogatásának fülszövegében jelezte a kiadó, a Tengertánc folytatása Niagara Nagykávéház címmel, a szerző 110. születésnapjára jelenik meg, és hamarosan kapható lesz az Egyperces novellák ünnepi – Réber László által illusztrált – kiadása is.
Az új kötetek mellett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Nézzünk bizakodva a jövőbe! címmel egynapos Örkény István emlékkonferenciát is rendez az író születésnapján. Az ezekben a pillanatokban is zajló konferencián Ferencz Győző, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia ügyvezető elnökének megnyitóját követően előadást tart Márton László, író, Reményi József Tamás, kritikus, szerkesztő, Bazsányi Sándor, kritikus, irodalomtörténész, Darvasi Ferenc, a Helikon Kiadó szerkesztője, György Péter, esztéta, Nánay István, kritikus, színháztörténész, Sándor Iván, író, esszéista, Mácsai Pál, színművész, az Örkény Színház igazgatója.
Itt, a Nyugati tér blogon M. Nagy Miklós, a Helikon Kiadó vezetőjének beszédét adjuk közre, amely ma délelőtt, a konferencia nyitányában is elhangzott a Magyar Tudományos Akadémia épületében.
M. Nagy Miklós írása a Nyugati tér blogon
Kedves vendégek, Örkény István tisztelői, olvasói, kutatói; kedves Radnóti Zsuzsa, kedves Reményi Jóska és mindenki, aki Örkény István életműsorozatának kiadásában részt vesz, és mindenki, aki ezt a konferenciát megtisztelte a részvételével vagy jelenlétével!
Hadd kezdjem azzal, hogy tizenkét éves korom óta vagyok Örkény-olvasó; akkor mutatta meg nekem a kábé tizenhat éves szomszéd nagyfiú az egyperceseket, először is a Polgártársak! című darabot. Ugye, emlékeznek rá? „Ezt a kis testi hibával született kört ki vigasztalja meg?” Aztán otthagyta nálam a kötetet, s azóta is újra meg újra elolvasom, persze nem ugyanazt, idővel lett saját példányom – és nehéz lenne összeszámolni, hányszor beszéltem Örkényről külföldieknek, és hányszor meséltem el valamelyik egypercesét. A Gli ungheresit például, vagy azt, hogy Nézzünk bizakodva a jövőbe! Ez utóbbival próbáltam jó párszor elmagyarázni külföldi barátaimnak, hogy milyenek vagyunk mi, magyarok (büszkék, álmodozók, idealisták stb.). Mellesleg, nem könnyű más nyelven, oroszul vagy angolul elmondani ezt a kis írást. „Én magyarok, te magyarsz, ő magyarik.” Ja magyaruju, ti magyarujes, on magyarujet. Ami azt jelenti (majd), mint tudjuk, hogy „ropogós kacsasültet eszem (eszel, eszik).” És a többi.
Egy szó, mint száz, a magam szerény eszközeivel próbáltam népszerűsíteni Örkényt a világban már egyetemista koromban – pontosabban Moszkvában, ahol Örkény a néhány többé-kevésbé ismert magyar írók közé tartozott –, nemcsak az egyperceseket, hanem a Tótékat is (azt is nagyon jól el lehet mesélni), de hogy valamikor a kiadója leszek az életműsorozatnak, arra soha nem gondoltam. Ez az ölembe hullott, mint ajándék az élettől; én pedig kiadóként, a kollégáimmal együtt igyekszem megbecsülni, dédelgetni. Különben arra sem gondoltam soha, hogy valamikor meg kell fogalmaznom, miért olyan fontos nekem Örkény. Persze, most sem kell, legalábbis nem muszáj, és nem is fogom; csak annyit mondok: ő valahogy olyan természetességgel lett gondolkodásom része, mint…
Na, most itt megakadtam. Mint micsoda? Mint maga a magyar nyelv? Igen, kicsit úgy; de egy hajszállal kevésbé banálisan fogalmazna: leginkább talán Örkénytől tanultam meg, hogy ha egy kicsit változtatunk a nézőponton, akkor a világot nemcsak groteszknek láthatjuk, hanem izgalmasabbnak is. Ami egy unalmas – vagy unalmasnak tetsző – bányászvárosban felnőve talán a legfontosabb ráismerés volt, amit az irodalomtól egészen fiatalon kaptam.
Mindezek után talán mondanom sem kell, de azért mondom: a Helikon Kiadó vezetőjeként sok mindenre büszke vagyok – sorolhatnám a szerzőinket Vladimir Nabokovtól Agatha Christie-n át Philip Rothig –, de talán semmire, senkire sem annyira, mint Örkény Istvánra. Egy kiadóvezető szereti azt érezni, hogy nemcsak pénzt keres a könyvekkel (mellesleg főként a tulajdonosnak), és nemcsak szórakoztat, hanem valami fontosat is művel annak érdekében, hogy a világ jobb hely legyen – bármilyen szerencsétlenül hangzik ez a mondat éppen most, amikor ezt a világot aligha érzi bárki is túl jó helynek. Tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat – akárcsak Örkény hősei, akiknek feje fölött a történelem vihara zúg. És akiket közben mindenféle erők arra próbálnak rávenni, hogy zokszó nélkül dobozoljanak – mert, ugye, nem az ő dolguk azon gondolkodni, hogy mire való a dobozolás.
Nem szaporítom a szót, csak még egyszer köszöntöm a konferencia résztvevőit, miközben én a londoni könyvvásáron vagyok – amit, ha most belegondolok (mármint abba, hogy miért lett belőlem irodalommal foglalkozó ember), jelentős mértékben Örkény Istvánnak köszönhetek; és annak az egykori szomszéd fiúnak, aki kezembe adta az egyperceseket.